Nincsenek véletlenek. Éppen a Kortárs legújabb számában olvastam Ladik Katalin önfaggató prózáját, melyben Újvidéken hagyott életéről vall: „Sokat bicikliztem a Duna-parton. Mámorossá tett a sebesség, a repülésre emlékeztetett, valamint a folyó, a nedves föveny illata. Ott veszítettem el, mintegy a természet őselemeinek, a földnek, a víznek, a fénynek, a szélnek áldozva, a szüzességemet.” És ugyanebben a városban ugyanezen a napon néztem meg retrospektív kiállítását, melynek mottója lehetne a fenti idézet. Vagy még inkább egy életmű metaforája, melynek kifejtése látható a falakon, hallható a fülhallgatókból, látható a filmeken és tapintható a testes, monográfiának is beillő, rendkívül színvonalas katalóguson; ilyen súlyos lett, ami könnyűnek indult.
Mintha valaki az egész életét formálná metaforává a költészet valamennyi lehetséges formanyelvén, és nem is akarna semmi mást, mint mondandóját önmagával kifejezni. Együtt látva több évtized munkásságának tablóját, egyszeriben túlhaladottá válnak a kellékek, a smink, a jelmezek. Porosak lesznek a színpad elszáradt virágai, apokaliptikus lett az idő hulló leveleinek arabeszkje. A meztelenségnél nincs semmi hitelesebb.
Mindezt egyben látva válik következetessé, miként lakhat egy testben ennyiféle lélek. Az Angyalmarás színésznőjétől a József Attila-díjas költőnőig. Ilyen meredek utat nem járt be senki a művészetben, még csak hasonlót sem. A legalaposabb elemzés is csak általánosságokba botlana, ha közös nevezőre próbálná hozni a látottakat, olvasottakat és hallottakat: vers, regény, fotó, kollázs, performansz, fonikus és vizuális költészet, előadóművészet, hagyományos és alternatív színpad, rítusok és extravagancia, dekorativitás és enyészet követi egymást. A felsorolás távolról sem teljes, a műfajok sorolásával indul és beletorkollik a bevezetőben idézett mottó metaforájába.
Legfeljebb motívumokat kereshet a sokrétű tárlat látogatója. Ilyen motívum a mozdulat arabeszkje, amit ilyen értelemben végképp nem lehet pejoratívnak tekinteni, mert vérre megy, ebben van az ereje ennek a művészetnek. Ezért lett a kiállítás címe The Power of a Woman (magyarul a cím sem szerepel az angol-szerb nyelvű katalógusban), az intervallum is sokatmondó: az 1962-től induló munkáságot napjainkig követi. Tiffany Mitchell versére is utalhat a cím, de tucatnyi dal, három film és két regény is akad hasonló címmel, aminek szintén kézenfekvő a magyarázata: a művészetben erő is kell az érvényesüléshez, különösen ha ezen a pályán a férfiak eleve fölénnyel uralt előjogaival is meg kell küzdeni.
Erről egy fotó hitelesebben árulkodik minden szónál. Férfiak ülnek az asztaloknál, és ott ténfereg körülöttük egy meztelen nő. Nyilván az est főszereplője volt, és nyilván a közönséget minősíti, hogy ki miért ment oda: egy rúdtáncosnőt szeretett volna látni vagy művészetet. A kérdés ennyire obszcén módon vetődött fel akkor, és talán ma is. Elég lepattant helynek látszik, ahol ritkán takarítanak, a sarokban eldobott csikkek és agyonrágott rágógumik, a földön eldobott mozijegyek, és mintha a feketére mázolt padlóból is fáradtolaj párállana. Ilyen neoavantgárd díszlet mögül sejlik elő a pállott, fülledt erotikát hagyományozó kor, amely ezen a tájon virágzik legtovább. A meztelen nő távozóban. Talán mosdani megy. A férfitársaság szemmel láthatóan továbbra is jól elvan, immár nélküle.
(Az újvidéki Kortárs Művészetek Múzeumában december 15-éig tekinthető meg Ladik Katalin retrospektív kiállítása.)
