Mi vonzott a kártyázgatás, később a kártya és végül a szerencsejátékok felé? Talán az, hogy a rómaiak által meghatározott homo ludens, azaz a játszó ember vagy a játszó emberek többmilliárdos csapatának tagja lenni jó és izgalmasan jó.
Személyre vonatkoztatva pedig így kezdődött: Advent idején, 6-7 éves koromban érdeklődéssel figyeltem, hogy az idősek – borosdemizsonnal a lábuk mellett – miként próbálták a kártyával kezükben kint a tanyavilágban megfelelő hangoskodással bizonygatni, ki járt túl a többiek eszén, és nevezhette magát győztesnek. Vetélkedőknek éreztem ezeket a kártyázásokat, és a mindenkori győztest megsüvegeltem. Az ördög cimborája felé vezető úton haladtam felfelé, és eredményességemmel diáktársaim fölé nőttem. Legalábbis én úgy hittem. 1944-ben az oroszok bejövetele után a népkerti nádasban bújtunk meg a világ szeme elől, és vertük a blattot. Pár nap múltán megrezzent a nádas. Azt hivén, hogy kutya törtetett be a birodalmunkban, nyugodtan játszottunk tovább, mígnem három fegyveres orosz katona körül nem fogta tisztásunkat. Komolyra fordult a dolog, mert a katonák azt igyekeztek bebizonyítani, hogy búvóhelyünkön szervezkedünk az új rend ellen. Amikor védekezve közöltük, hogy csak kártyázgatunk, annyira megenyhültek, hogy a lapot fogva beültek közénk.
Intő jelnek és szerencsés kimenetelűnek tartottuk az „incidenst”. Elkezdtük hanyagolni a kártyát, és Piszár Jóskával a sakk felé fordultunk, komoly vetélkedésnek tartva ezt a játékot is. Múltak az évek, az egykori partnerek szétfutottak, bennem azonban megmaradt a játékszenvedély. Még azon az áron is, hogy kártyás ember hírébe kerültem. Úgy jártam, mint Megyeri a színészettel. A Hajduska kocsmában lévő tánciskolában, ha felkértem valamelyik lányt, a mögötte ülő mama azzal utasította el a lánya helyett, hogy: ezzel a kártyás fickóval pedig nem mehetsz táncba.
Ha nem, hát nem. A szenvedély tovább tartott, mindaddig, mígnem egy zord, őszies estén a zentai Grill csárdában az Újvidékről érkező rendőrőrs körül nem vette a csárdát, és a bent játszókat bekísérte a városi rendőrparancsnokságra. Voltunk vagy húszan, és mindannyian a kihágási bíró elé kerültünk. Úgy gondoltam, vicc az egész. Tévedtem. A bírónő jóvoltából két hónapos börtönbüntetésre ítéltek. Megindokolás: újságíróként példát kellett volna mutatnom, és nem azok közé állni, akik, ha mással nem, akkor a kártyázgatással akarták aláásni a szocialista rendet.
Nem fellebbeztem. És jó, hogy nem tettem, mert legalább megismerhettem a titói világ börtönviszonyait is. A szabadkai börtön igazgatója – Hegyinek hívták – kivételes személy volt. Nagybetűvel írva EMBER volt a börtönviszonyok között is alárendeltjeivel szemben, akik IQ-jukkal a kussig jutottak el. Ezzel be is fejeződött a kártyás korszakom, és rátértem egy másik területre, a rulett csodálatos világába.
Ha kártyásként néha megszóltak, talán meg is vetettek, és a végén elítéltek, rulettjátékosként lettem „híresség”. Olyannyira, hogy tíz évvel az utolsó rulett-tétem után a minap Adáról hívtak telefonon, és arra kértek, írjam meg, hogy éreztem magam, amikor Budapesten egy éjjel félmillió márkát veszítettem. Badarság – válaszoltam a telefonálónak, magamnak és másoknak.
Az igazság ez: volt egy ismerősöm, fejszámolóművész. Majdhogynem zseni, de biztosan zseniális valaki. Ő mesélte, hogy Las Vegasban fél évet szentelt a rulettnak, de nem tudta megfejteni.
– Világossá vált előttem, hogy nyerni csak akkor lehet, ha a rulettasztalnak hajlata van, mert akkor rendre egy bizonyos számcsoport jelenik meg. Állandóan arra a számcsoportra játszva valószínűleg nyerő leszel. Figyelj: a világ legnagyobb és legismertebb kaszinóiban (Las Vegas, Monte-Carlo, Baden-Baden) ez nem történhet meg, mert a kezdés előtt vízmértékkel addig babrálnak, míg a hajlatok kiiktatódnak. Ezért azt ajánlom, próbálkozz kisebb kaszinókkal (Bécs, Budapest, Belgrád), ahol talán nincs vízmérték – oktatott.
Budapest mellett döntöttem, nyerni nemigen nyertem, de veszíteni is alig. Félmillió márka vagy annál is több volt a kofferomban, amikor Bobby Fischernek szállítottam ezt az összeget a svájci bankjába. A festői rulettvilág arra volt jó, hogy megismerkedhettem művészekkel, politikusokkal, újgazdagokkal, kukkolókkal, stréberekkel, zenészekkel, a filmvilág jeleseivel és a próbálkozók igen-igen népes táborával.
Zsüti, azaz G. Dénes György ismert embere volt a pesti zenei világnak. A Karády által énekelt számok szövegírója. Minden áldott nap este lépett be a kaszinóba. Leült az első szabad asztalhoz, és két márkát helyezett a pirosra vagy a feketére. Ha nyert, akkor felkelt, ha veszített, úgyszintén.
– Drága uram, magyarázza el az ön rulettfilozófiáját! – szegődtem mellé.
– Nincs benne semmilyen filozófia, az ingyenvacsora a neve az ittlétemnek és a rulettozásomnak. Minden este pont 9 órakor osztják az ingyenvacsorát a játékosoknak. Ha nyertem, két tiszta márka maradt a zsebemben, ha vesztettem, kettőtől szabadított meg a kaszinó, mert kinn a „faluban” az ott felszolgált nagyszerű vacsora 20-30 márkámba került volna.
– És ezt az ingyen vacsoravárást tűrte a kaszinó?
– Esetemben igen. Vagy azért, mert eszükbe jut a Hamvadó cigarettavég, esetleg az Ez lett a vesztünk. Vagy mert elesett és szegény lettem, és úgy kezeltek, mint a nemzet egykori napszámosát.
– És Karády Katalin?
– A legszebb és a legnemesebb lény, akivel valaha találkoztam. Hazahozatott – Újszászi által – a dermesztő orosz télből, tehát az életemet mentette meg. Amikor az hihette, hogy elérkezett a szabad, új világ, bűnösnek kiáltották ki. Pedig hány embert rejtegetett a világháború idején a németek elől saját lakásán. „B” listára került, és Amerikába menekült vagy menekítették. Ott úgy próbált megélni, hogy női kalapokat készített. Gondolom, javakban nemigen dúskálhatott. Rólam azonban nem feledkezett meg, és minden születésnapomra küldött egy nagy csomagot. Mit gondolsz, mi volt a csomagban? Egy gyönyörű női kalap. Gondolta, ha eladom, jól járhatok. De hogy adhattam volna el Katikámnak ezen ajándékát? Végül már a gyönyörű kalapoktól nem is igen volt hely a szobámban.
Eddig tartott a kártyamesém. Csak azoknak ajánlom a kártya vagy a szerencsejáték hajszolását, akinek sok a felesleges pénzük, akik szeretik az izgalmakat. Vagy akiknek nincs lelkük. Hogy mi köze a léleknek ezen intelmemhez?
Illyés Gyula, amikor interjút készített a már igen hajlott korú Lukács Györggyel, megkérdezte tőle: – Mondd, Gyurka, igaz-e, hogy nyaranta sose panaszkodsz a hőségre, telente pedig a fagyhalál körüli zordságra? És igaz-e, hogy neked mindegy, hogy a napi 50-60 szivarkád fáintos-e vagy csutkaízű?
– Tudod, Gyula, ez mind igaz, és azzal magyarázható, hogy nincs lelkem. Számomra, ha alkotok, a külvilág nem létezik. Mondom, nem létezik, mert nincs lelkem.
(100 éve született Karády Katalin, magyar színésznő, énekesnő. Kanczler Katalin néven látta meg napvilágot Budapesten 1910. december 8-án. New Yorkban, 1990. február 8-án hunyt el.)
