Nem is olyan régen történt. A helyszín lehetett Horgostól Újvidékig, Zombortól Muzslyáig, tehát bárhol a vajdasági rónaságban.
Igen neves és megbecsült matematikatanár volt Zentán Heinrich József, azaz a Dódi bácsi. A számok és a számtantanítás bűvkörében élt, de nem tagadta Isten hitét sem. Közeledett a karácsony, és azon gondolkozott, mit tegyen, hogy ne mulassza el a nagymisét. Tisztában volt azzal, hogy nem jelenhet meg azon a szent napon, mert éppen órát kellett tartania a gimnáziumban. A karácsonyt ugyanis munkanappá tették a kommunista érában. Aki ünnepelni merészelte, azt még állásából is kiakolbólíthatták. Döntött: az éjféli misén jelenik majd meg három fiával. Abban bízott, hogy a zsúfolt kápolnában nem veszik majd észre jelenlétét. Tévedett, mert a templomban a padsorok valamelyikében helyet foglaltak a téglák is.
Annak rendje-módja szerint ügy lett az éjféli miséből. A pártszékházból érkező parancsra összeült a tantestület, és kizárás előtti megrovásban részesült Heinrich József.
Miként történhetett meg, hogy azonnal nem távolították el? – kérdezhetnék a még élő korabeliek is. Mert szerencséje volt. A gimnázium igazgatója ugyanis egy szerb ember volt, aki a Sorbonne Egyetem elvégzése után került Zentára. Milo Vujović volt az igazgató neve. A belügy főnöke kérdőre vonta, miért nem bocsátották el Dódit. Így válaszolt:
– Az iskola legnevesebb tanárát, aki a szerb osztályokban is tanított, nem fogjuk kizárni, és nem engedjük lemondani sem, mert óriási szükségünk van tudására. Tehát ő marad, és ha nem, én is vele távozok!
Vándor, ha a belgrádi központi temetőben barangolsz, és megleled a 96 éves korában nem is oly régen elhunyt igazgató sírját, állj meg ott, és hajts főt.
***
Amikor a kommunista rezsim Jugoszláviában is kezdett darabjaira hullani, színre léptek a Magyar Szóban Vas Eszti vezetésével az ott dolgozó lányok, asszonyok. Megbeszélték, hogy tilalom ide, tilalom oda, 46 év után az ünnepet meghittebbé téve fenyő kerül a deszkbe. Kimentek a Futaki úti piacra, és megvették a legdrágább meg a legmagasabb fenyőt. Ha jól emlékszem, oly magas volt, hogy a főbejáraton nem lehetett bevinni a deszkbe, hanem az utca felőli oldalon kellett följuttatni a tárt ablakokig, és ott került a plafonig érő fa a helyére. Meghirdették, hogy az esti órákban lesz az ünnepség. Láss csodát, zsúfolásig megtelt a nagyterem, és a párttagok is jelen voltak. Amikor az asszonykórus elénekelte a Mennyből az angyalt, a jobb érzésűek sírtak, a kevésbé bátrak pedig csak könnyeztek. Isten tudja, hány évig voltam a Magyar Szó szerkesztőségének a tagja, de sem előtte, sem utána síró és könnyező kollégákat talán nem is láttam soha.
