Amennyiben egy amerikai író leírja, hogy valaki az autóban megevett egy túrós rétest, akkor biztosak lehetünk afelől, hogy mindez valóban egy gépkocsiban történt, a rétes pedig túrós volt, nem mákos vagy meggyes. Ezzel szemben ha egy közép-kelet-európai szerző tollából szalad ki a fenti mondat, már aggályaink támadhatnak, nem repülőgép-e a színhely, s volt-e egyáltalán rétes a tálcán. Egy íróbarátunk példálózott ezzel a közelmúltban megtartott zEtna-fesztiválon, s gondolatmenetét azzal az indítvánnyal zárta, hogy próbáljuk meg nevén nevezni a dolgokat. (Bár maga is élt a feltételezéssel: alkatilag lehetséges, hogy valaki puszta tényközlésre törekszik, a másiknál meg ez csak egyszerűen atmoszférateremtés.)
Nevezzük tehát néven a megnevezhetőt! De mit is?
Figyelem, amint az egyszerű emberek, ha a tévé vagy a rádió mikrofonjába kell nyilatkozniuk; mintha egyből elfelejtenék természetes nyelvezetüket, s egy bizonyos elvárás szerint kezdenek beszélni. Ezek a klisék eluralkodnak majd bizonyára most is, az ünnepek tájékán, s nagyítóval kereshetjük a jókívánságok érzelmi fedezetét. Mert közléskor „védenek” bennünket a meghonosodott szókapcsolatok, a tévedés kizárt, s valódi érzéseink is rejtve maradnak. Tartok tőle, a „néven nevezhető” gyakran csak a lélek ürességét takarja, így aztán nincs is mit megnevezni. Olyan ez, mint amikor az egy városból valók külföldön összefutnak, boldogan, kedvesen üdvözlik egymást, de ezzel a társalgás már el is akad, hiszen a továbbiakban már nincs mit mondaniuk.
És értik-e egymást a különböző generációk, szót tudnak-e váltani a tévén nevelkedettek azokkal, akik már a számítógép sajátos nyelvi világában élnek? S hogyan őrizheti meg egy-egy szó a maga fontosságát ebben a felgyorsult beszédmódban (lásd például a reklámoknál a „kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét” elhadarását), mert lám, a repdesően hömpölygő szóözönből nem könnyű kihámozni a mondandó lényegét.
A szavak ugyanakkor pillangókká is válhatnak. Legalábbis így véli Jean-Paul Sartre, aki külön regényben örökítette meg íróvá érlelődését (A szavak). A francia szerző valahogy úgy fogalmaz, hogy a szavakból összeálló művek idővel önállósulnak, az ő megszűnése árán (csontja kartonná, húsa pergamenné válik), s a megalkotott kötet-fóliánsok lepkékként szállnak el a könyvtárak és az olvasók felé. A szinte súlytalan pilleszárnyalás cirógatása máskor meg súlyos nehezékké válhat, azaz: a szó kalapácsként üthet is. Mert hány ilyen, meggondolatlanul kiejtett szót cipelünk aztán behegedhetetlen sebként, akár mi mondtuk, akár nekünk mondták. Vegyünk példát a múltból: úgy kétezer évvel ezelőtt Petronius írja le azt a lakomát, amelyet az igencsak tehetős Trimalchio – mai szóhasználattal egy újgazdag – rendezett barátai részére. A faragatlan úrhatnám római egy pillanatban (már az ital hatása alatt is) feleségére, Fortunára támad: „Ez a ringyó elfelejti, hogy én húztam ki a szolgasorból; fatuskó ez, nem asszony!” – mire a mindenki előtt megszégyenített nő sírógörcsöt kap, egész testében reszket, két szolgának úgy kell kitámogatni a teremből.
De így visszakanyarodunk ismét a lepke vagy kalapács dilemmájához, s mindössze talán annyi látszik bizonyosnak, hogy szavaink sorsa mégis elsősorban tőlünk függ.
