A Scampia nevezetű, hírhedt nápolyi lakótelep mindennapjainak nyersen realista ábrázolásával Matteo Garrone Gomorra című játékfilmjében a Dél-Olaszország Campania nevű tartományában tevékenykedő Camorra avagy köznyelven egyszerűen Rendszernek nevezett bűnszövetkezet periferiális rétegeinek a működésébe nyújt betekintést. A kívülálló számára elképesztően nyomasztó és kegyetlen világ ez. A napi ötszáz ezer euró értékű bevételével nemzetközi viszonylatokban is fontos gazdasági szerepet játszó Camorra sokkal több egy alvilági szervezetnél: a társadalom összes zsigerébe beférkőzve a közösségi élet valamennyi szegmensére nyomást gyakorol, a maga által felállított szabályok révén gyakorlatilag ő irányítja a gazdasági és a társadalmi életet, tagjai közé nem kizárólag az önmegvalósítást a bűnözésben kereső rosszfiúk tartoznak, hanem a paneldzsungel legártatlanabbnak tűnő lakói is, legyen szó anyáról, gyerekről, üzletemberről vagy ügyes kezű szabómesterről, akik más körülmények között valószínűleg példás polgárok lennének, de az adott helyzetben egyszerűen csak beleszületnek a Rendszerbe, benne élik le életüket és benne is halnak meg.
Aligha tehetnek mást, hiszen a Camorra klánjai az a nagyon egyszerű elv alapján működnek, miszerint, ha nem vagy velük, akkor ellenük vagy – az utóbbi pedig sok esetben egyenlő a halálos ítélettel –, aminek következtében semlegesnek maradni majdhogynem teljesen lehetetlen, különösebb megrázkódtatások nélküli, normális, hétköznapi átlagéletet folytatni pedig puszta ábrándnak számít.
A Roberto Saviano 2006-ban megjelent Gomorra – Utazás a nápolyi maffia, a Camorra birodalmába című dokumentum-regénye alapján készült film öt egymástól teljesen különálló történet párhuzamos elmesélésével a lehető legnaturálisabb módon igyekszik ábrázolni az elcsenevészesedett Rendszeren belül élők hatalomszomjjal, erőszakkal és kisebb-nagyobb árulásokkal megfertőzött mindennapjait. Annak ellenére azonban, hogy könyv alapján készült, a film aligha nevezhető egyszerű könyvadaptációnak, hiszen míg Saviano kötete több mint 300 oldalas tényfeltáró adatgyűjtemény a Camorra működéséről, addig Garrone filmje mellőz mindenféle önhitelesítő szándékú adathalmozást, és esztétikai sminktől teljesen mentes, drámai ívű történetek ecsetelésével kalauzol el bennünket az alvilág legaljának bugyraiba. Abba a világba, amelyben könyve megírásához Roberto Savianónak is el kellett merülnie: a fiatal író csempészárut rakodott a nápolyi kikötőben, a 2004-2005-ös bandaháború folyamán gyilkosságok helyszínére sietett, helybeliekkel beszélgetett el, bírósági adatokat gyűjtött össze, különböző események között összefüggéseket keresett és tett közzé. Azt, hogy mennyire pontosak az általa leírt nevek, helyszínek és időpontok, mi sem bizonyít jobban annál az egyszerű ténynél, hogy leleplező kötete megjelenése óta rejtett lakásokban, biztonsági őrizet alatt kényszerül élni, mivel a Camorra halálra ítélte.
A film nem rendelkezik központi témával, az öt történet – amelyeknek szálai közvetlenül nem találkoznak egymással – mind a maga módján világít rá az egyén és a bűnszövetkezet között létrejövő kapcsolatra. Az első történet főhőse az idősödő Don Ciro, aki szürke öltözékében nap mint nap óvatosan settenkedve a kopottas panelrengetegben, egy sajátos szociális tevékenységet végez: ő hordja ki a családoknak a heti járandóságot. Annak ellenére, hogy pusztán teljesíti a rá kiszabott feladatot, mindig rajtacsattan az idős bácsik, a háziasszonyok és a többi haszonélvező panaszáradata, a klánok közti háború során pedig saját akaratán kívül is két tűz közé keveredik, mintegy azt példázva, hogy a ranglétra legalsó fokán lévő egyén esetében is lehetetlen csak részben benne lenni a dologban. Meghunyászkodó, gyáva kisember ő, aki a túlélés érdekében a legszörnyűbb aljasságba is belemegy, ez által is a maga módján éltetve a Rendszert.
A második történet központi figurája a tizenhárom éves Totó, aki szintén szociális munkát végez: bevásárol azoknak a családoknak, akiknek családtagjai vagy a börtönben ülnek, vagy a rendőrökkel való küzdelem során estek el. A kamasz történetén keresztül a Rendszerbe való beavatásnak lehetünk a szemtanúi. Különösen brutális az a jelenet, amelyben a fiatal fiúknak oly módon kell tanúbizonyságot tenniük bátorságukról, hogy golyóálló mellényben engedik magukat néhány méterről mellbe lőni. A „felvételit” követően a kis Totó drogfutárrá avanzsál, nem véletlenül, hiszen Scampia a legnagyobb kábítószer-kereskedő hely a Földön, hogy csakhamar elszántságát és megbízhatóságát is próbára tevő feladatot ruházzanak rá.
A harmadik történet hősei, Marco és Ciro, a Brian De Palma Sebhelyesarcú (Scarface) című filmjében Al Pacino által alakított Tony Montanának képzelik magukat, és fittyet hányva a klánok fenyegetéseire, önállóan szeretnének boldogulni, amit apró-cseprő „csínytevéseikkel” többször is bizonyítottak, azonban a Camorra-klán újonnan érkezett fegyverkészletének az eltulajdonításával túl mélyre nyúlnak a darázsfészekbe, ami a Rendszer részéről nem maradhat kellő megtorlás nélkül. A két fenegyerek epizódja a gengszterkarrier gyorsan felívelő és ugyanolyan módon lehanyatló görbéjét villantja a néző elé.
A negyedik történet az illegális szemételhelyezés rettenetes problémáját boncolgatja. Az epizód hőse Franco, egy gátlástalan üzletember, aki különféle vegyi hulladék lerakásával üzérkedik. A profiton kívül eközben semmi más nem érdekli, legkevésbé az, hogy a szemétlerakási helyszínek termőföldek, bányák, kőfejtők, ahonnan a mérgező anyag akadálytalanul szivárog a talajba. A Vezúv környékét egykor Olaszország gyümölcsöskertjének tartották, ma azonban egész Campania egy nagy szemétteleppé változott, amely tárt karokkal kész befogadni az ország északi részének a szemetét. A filmben felelevenedő barackfák is toxikus gyümölcsöt teremnek.
Az ötödik történet egyrészt a feketegazdaság produktumainak a hivatalos gazdasági csatornákba való beszivárogtatását, másrészt pedig a Camorra fehérgazdasági üzletelésének a módozatát taglalja. Középpontjában Pasquale, egy kiváló képességekkel rendelkező szabómester áll, aki helyi viszonylatokban éhbérnek számító havi néhány száz euróért dolgozik egy teljesen legálisan üzletelő cégnek, amely részben a klánok felügyelete alatt van. Pasquale sorsa akkor változik meg gyökeresen, amikor a konkurens kínaiak felkérik, hogy titokban, az éj leple alatt, illegális varrodájukban adjon varróleckéket munkásaiknak, amiért cserébe alaposan megfizetik, valamint a szabó számára előtte sohasem tapasztalt megbecsüléssel övezik személyiségét. Pasquale ugyan nem fizet az életével „árulásáért”, de „szabadságáért” kénytelen felhagyni a szabómesterséggel, ami nem is annyira enyhe (ön)büntetés, ha figyelembe vesszük, hogy a részéről aprópénzért elkészített ruhák egyikét később Scarlett Johansson amerikai filmdíván pillantja meg újra egy tévé által sugárzott gálaműsoron.
Matteo Garrone mindenféle átmenet nélkül váltogatja a történeti síkokat, amivel a film első felében alaposan próbára teszi a filmnézői tapasztalataiból kiindulva akaratlanul is összefüggési szálakat fürkésző néző figyelemösszpontosítási szintjét. Szerencsére, az összetett történetlevezetésre nem megy rá a film, ami mindenekelőtt a pontos szerkesztésnek, és a primer műtől elrugaszkodni tudó forgatókönyvnek köszönhető. A film nagy erőssége továbbá, hogy sok szereplőt mozgatva szinte dokumentarista módon igyekszik visszaadni azt a miliőt, amelyben az általa felvonultatott történetek játszódnak. Ezt a célt egyaránt szolgálja a mű képi világa, a szereposztás, a színészi játék, valamint a filmben felcsendülő zeneanyag. Az apokaliptikus hangulatot keltő scampiai panelrengeteg egymás után sorjázó lakásai, folyosói és lépcsőzetei, szürreális kinézetük ellenére, a mindenféle sallangtól lecsupaszított valóság hű lenyomatát képezik, ahol a kamera sokszor hosszasan követi a szereplőket, vagy két lélegzetelállító jelenet között röviden elidőz egy nagytotálon. A film megnyerő képi világának kialakításához sokban hozzájárulnak még a kézi kamera által felvett, enyhén rángatózó képek is. Mesteri megoldás volt a rendező részéről, hogy a neorealizmus hagyományai előtt tisztelegve, néhány hivatásos színészt leszámítva, teljes mértékben helybeliekből verbuvált amatőr színészgárdával készítette el a filmjét. Nápolyiakról lévén szó, akik ismerik a Camorra működését és üzletmenetét, a fizikai értelemben véve is hiteles arcú színészek teljes mértékben otthonosan mozognak a lepukkant negyedben, minden mozdulatukból, gesztusukból, szavukból, hadaró szövegelésükből és arcrezdülésükből az őszinteség és a hitelesség, valamint Nápoly, a modern Gomorra valósága árad. Az amatőr színészek, lenyűgöző alakításuk mellett, sajátos nyelvhasználatukkal is sokat hozzátesznek a helyi íz megidézéséhez, ugyanis a nápolyi nyelvjárást még az átlagolasznak is feliratozni kell ahhoz, hogy kellőképpen megértse. A zenét, mint a filmművészeti kifejezőeszköz egyik szerves tartozékát, Matteo Garrone a Dogma-filmek szabályainak megfelelően használja, vagyis a Gomorrában kizárólag csak akkor csendülnek fel dalok, amikor a film szereplői hallgatják azt, így a zenei betétek legközönségesebb technószámokból, pszichodelikus trance-művekből és szívhez szóló nyálas slágernótákból tevődnek össze. Döbbenetes látni, ahogyan a lelketlen maffiózók, beszűkült életterük romlottságát idéző kegyetlenséggel, érzelgős dalocskákra puffantják le egymást. Döbbenetes – és egyben autentikus is, mert elhisszük a rendezőnek, hogy a rideg valóságban élő keménykötésű legények zenei ízlését a rózsaszín mesevilágba kalauzoló csöpögős giccsprodukciók alkotják.
Matteo Garronenak nem volt szüksége formanyelvi bravúrokra, kiemelésekre, bárminek a külön hangsúlyozására, hogy meghökkentse nézőjét: a cikornyától mentes valóságnak a puszta ábrázolása önmagában elrettentő. A film legnagyobb erénye pontosan az, hogy mellőzve mindennemű szépítgetést, hatásvadászatot és mesterkéltséget, pátosz nélkül, szenvtelenül mutatja be az általa ábrázolt közeget. A Gomorra nem romantikus gengszter-eposz, ahol betyárbecsület és moralizáló Keresztapa-figurák irányítják a dolgok menetét, itt az emberek pórusai alá ágyazódott romlottság az úr, a mindent átható kilátástalanságból táplálkozó gátlástalanság a vezető erő, amiből kifolyólag mindenki csak a saját kis önös érdekeit nézi, attól sem ódzkodva eközben, hogy bármelyik pillanatban golyót eresszen a másik fejébe, legyen az ellenséges klán szoláriumozó tagja, lábatlankodó kívülálló vagy csak egy fegyvertelen anya, akinek a fia átállt a másik oldalra. A piti bűnözőktől hemzsegő bűntanya legmélyét jellemző terrorállapoton, leszámolásokon és kivégzéseken túl azonban még elképesztőbb a Camorra irányította illegális üzletekből származó pénzeszközök beáramlása a világgazdaság vérkeringésébe, ami már öltönybe és nyakkendőbe bújt üzletemberek között megkötendő legális megállapodásokon keresztül történik, nem is akármilyen mennyiségben: egyes becslések szerint Campania pénzmosodájában évente 150 milliárd euró forog körbe...
