Formás kis megnyitó. Nemzetközi. Rövid beszédek szerbül, magyarul. Szűrt fényben érdeklődők, fotósok, kamerák. Karcsú és zömök poharak. Koccintunk. Zene nem volt. Egy, két mondat ismerősökkel. A képtár csendesebb sarkába vonulok Baki Péterrel, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójával, aki a múzeum birtokában levő száz Moholy-Nagy képből hatvanat kísért el az újvidéki kiállításra, amely három székvárosi galéria közreműködésével valósult meg.
Kecskemét emberléptékű, mondom. Néhány művészt, Benes Jóskát és Horváth Marit is említem. Nem volt nagy dobás, mert az igazgató óbudai, és csak dolgozni jár Bács-Kiskun megye székhelyére. Bekapcsolom a herkentyűt, és Baki Péter elmondja Moholy-Nagy László életművének jelentőségét. Röviden, szépen, ahogy a riporterek szeretik: „Képei, kivágásai nyolcvan év után is nagyon merészek, nagyon meghökkentik látásunkat, megfricskázzák a szemünket. A fotográfia elméletét átfogalmazva, 1932-ben nyolc csoportra osztotta föl ezt a művészetet.”
Persze, sajátosan. Ezt már én teszem hozzá. Moholy-Nagy sem lehetett próféta a saját hazájában. Osztrák–Magyar Monarchia, Bácsborsod, Ada, Mohol, Budapest, Tanácsköztársaság, Magyarország. Maradt a nagyvilág, Dessau, Bauhaus, New York, New Vision. Wilágpolgár.
Fényírás, fotogram, kollázs, új látásmód, új láttatás, új képek fényzáron innen és a meglevő fotográfiaelméleteken túl. A lexikonokban és a művészetet egyetemesen szemlélő más könyvekben több is olvasható Moholy-Nagy László neve mellett. Korszakalkotónak, modernnek és univerzálisnak nevezik. Munkásságában az újat, a formabontót, a különöset hangsúlyozzák a hagyományossal szemben. Nem baj.
A Révkalauz hajó, az Akt, az Asconai mosónő, a Marseille vagy a Rottenburg című fényképein nem az újat, hanem ellenkezőleg, a hagyományost látom értéknek. Nemcsak a formát, hanem az embert, a történetet is. Időtállónak érzem őket, mert megfogták az időt, és nem megfricskázni akarták. Túlélték a különösség kényszerét. Haladok tovább. A kollázsokat sohasem szerettem. A formákban véget érő kísérleteket sem. A fotogramok előtt is elhaladok. Jelentőségüket keletkezésük időpontja adja. A harmincas évek képzőművészetéhez képest különösek ezek a kísérletek. Sajnos, rövidlátó vagyok, a dátumok nem állítanak meg. A fotogramok sem. Tudomást veszek róluk, akárcsak korábban, másutt Marcel Duchamp 1917-ben Szökőkútnak keresztelt piszoárjáról és a köréje szervezett, épített esztétikáról. Ennyi. Az idő elfogyasztotta a fotogramok – talán egyetlen – erényét, a különösségüket. Kiürültek. Múzeumi tárgyakká lettek. Hagyományosnak mondható fotográfiái kevésbé. Az Akt, magánvénusz a kanapén, árnyékbaöltöztetve, aholösszeér a végtelen, ölénelsötétülazezüst. Rottenburg, az utcai kövezet finom szőttesén valótlanulmegnyúlnak, árnyékkáegyszerűsödnekazemberek. Végül is marad az ember és a története, jelekkel elmesélve. Ezek a fényképek nem követik az aranymetszés szabályait, belső elrendezésük sem megszokott. A hagyományos rend elmozdítva még érezteti, hogy mi ellen lázad. Nincs unalmasnak tartott egyensúly. A kép nem akar szép lenni. A megragadott pillanatnak mégis története van. A képek előtt ismét felmerül az örökös kérdés: Mi a művészet? Hol kezdődik? Hol ér véget? Manipuláció-e vagy viviszekció.
Pályánk elején a mulandó után futva az örökérvényűt keressük. Később az örökérvényűben is a mulandót találjuk már. Ahogy református esperes barátom mondaná, a Teremtő, életünk folyamán mindig más-más húrokat szólaltat meg bennünk. Így zengnek zsoltárt vagy sírnak csendesen húrjaink. Innen a külső és belső hangok közötti ellentét vagy váratlan harmónia. Ki előbb, ki meg később, a lázadásba belefáradva fogadja el, hogy kottája meg van írva.
Mégis... Mi végből vagyunk a világon? A zselatinos ezüstön fényesen villanó nő, az Akt miatt, amely életünk és vágyaink örökös forrása, Erósz és Thanatosz? Vagy a Révkalauz miatt, amely valós vagy képzeletbeli vándorlásaink után kikötőbe vezet majd, és újra útra bocsát? Vagy azért vagyunk e világon, hogy Tamási Áron-osan a képek belső rendjében és harmóniájában is gyönyörködve, békességet találva Valahol otthon legyünk benne?
Bár reménytelen, a válasz keresése mégis fölöttébb izgalmas és rendkívül szép időtöltés. Egy egész életre szól. Akárcsak az a kérdés, hogy: Maradandó-e a maradandónak vélt emberi alkotás, amelyen nem fog az idő, vagy csak mulandó emberi mérce eredménye, és divat, üzlet és számítás, melyet az idő csendesen koptat, csiszolgat, s mint egy kavicsot sodor az idők végezetéig és elkoptat. De van úgy is, hogy váratlanul ismét partra veti. Ha ilyenkor rácsodálkozunk és felvesszük, ha tovább adjuk, s megosztjuk örömünket, felfedezésünket másokkal is, akkor, egy időre ismét örökérvényűnek látjuk. Újraolvassuk, aztán új történetet, új értékrendet, esztétikát építünk köréje, és vitrinbe, lexikonba, tananyagba zárva – szándékunkkal ellentétben – ismét sorsára bízzuk. Átadjuk az idő sodrásának. Nem tudhatjuk, mivé lesz. Lehajol-e ismét valaki érte, tenyerébe veszi-e, megcsodálja-e, vagy messzire hajítva keresi benne örömét.
Mint annyi korszakalkotó és újat hozó művész életművét, Moholy-Lagy László opusát is az idő megállíthatatlan folyója görgeti. 1946-ban bekövetkezett halála óta végérvényesen. Hogy rácsodálkozunk-e, megállunk-e, és élmény, történet vagy érzés formájában tovább adjuk műalkotásait, vagy kötelező olvasmányként a művészettörténetre bízzuk őrzését? Nem tudom. Egy biztos, amit az idő sodra Moholy-Nagy László életművéből hozzánk elhozott, koptatva és csiszolva azt, abból néhány tenyérbeillő formát szívesen magammal viszek. Ha csak gondolatban is.
Önarckép, 1920.
Asconai mosónő, 1925 körül
Marseille, 1929.
Akt, 1930.
Révkalauz hajó, 1930 körül
