GRAN TORINO – amerikai, 2008. Rendező: Clint Eastwood . Forgatókönyvíró: Dave Johannson és Nick Schenk . Operatőr: Tom Stern . Zene: Kyle Eastwood és Michael Stevens . Vágó: Joel Cox és Gary Roach . Szereplők: Clint Eastwood (Walt Kowalski), Bee Wang (Thao Vang Lor), Ahney Her (Sue Lor), Christopher Carley (Janovich atya). Gyártó: Double Nickel / Gerber / Malpaso Media Magik / Village Roadshow / Warner Bros . 116 perc.
A világ folyamatos változásoknak van kitéve, aminek révén tradicionálisnak vélt értékekből felépülő viselkedési rendszerek halmaza, előítéletekből táplálkozó sztereotípiák tömkelege, és bevett szokások egész sora értékelődik át nap mint nap újra meg újra, vagy csak tűnik el egyszerűen a süllyesztőben, új magatartási modelleknek, előítéleteknek és értékeknek adva át a helyet, ahhoz azonban, hogy valamilyen formában egyáltalán fennmaradhasson, a mindenféle változásoknak kitett világnak kortól, tájegységtől, divattól, hagyományoktól, politikai és gazdasági helyzettől, a csoport nemzeti, faji és vallási hovatartozásától függetlenül egy vallási-erkölcsi értelemben vett örökérvényű megkülönböztetést mindenképpen meg kell őriznie: van, ami Jó, és van, ami Rossz, és minden másnak a megítélése csak ennek az alapfelosztásnak a függvényében történhet, és váltakozhat az adott társadalmi közeg kulturális és szociális sajátosságaival összhangban. Mint az elmúlt bő négy évtizedben az általa életre keltett filmhősök zöme, Clint Eastwood Gran Torino című játékfilmjében is, a mindenkori erkölcsösség és becsületesség megtestesítőjeként, a nem is olyan rég még stabilnak hitt értékrendtől egyre távolodó amerikai társadalom korképének egy szeletkéjét igyekszik nézője elé tárni, hangsúlyozva eközben, hogy a gond nem abban rejlik, hogy megváltozik a világ, hanem abban, hogy relativizálódnak a legfőbb értékek.
A rendező által alakított Walt Kowalski egy régivágású, kellemetlen jellemű vénember, aki utolsó fehérbőrű lakosként maradt Detroit egyik kertvárosában. A négy évtizeden át a Fordnál dolgozó, ízig-vérig mintaamerikai, nyugalmazott autószerelő, kutyája társaságában, élénkzöld pázsitja mögötti tornácán sörözgetve, napról napra zsörtölődve figyeli a körülötte változó világot. A konzervatív értékeket valló mogorva aggastyán rendhez szokott személyiségét mindinkább zavarja a maga körül tapasztalt egyre kifejezettebb rendetlenség: a délkelet-ázsiai, latin- és afroamerikai kispályás bandák létezése, amelyeknek tagjai a magukénak érzik a környéket, a céltalanul lézengő tinédzserek, de mindenekelőtt az értékválság. Feleségét épp hogy eltemette, fiaitól és menyeitől elidegenedett, főképp azután, hogy megpróbálták rábeszélni, költözzön be egy idősek otthonába, de az utána maradó örökségen ábrándozó unokáit sem szíveli. A koreai háborút megjárt háborús veterántól a fajgyűlölő megjegyzések sem idegenek, mély megvetéssel tekint „ferdeszemű, dzsungellakó” szomszédaira, akik a hmong népesség tagjai, de kiállhatatlanságából fakadó ironikus véleménynyilvánítása a megboldogult felesége kérésére őt folyamatosan gyónásra buzdító tejfelesszájú papot sem kerüli el, akit egy túlképzett, 27 éves szűz fiúnak nevez, aki babonás öregasszonyok kezét szorongatja, miközben örökkévalóságot ígérget. Walt Kowalski összes vágya, hogy mindenki békén hagyja, azonban néhány esemény végérvényesen kizökkenti őt az egymás után sorjázó üres hétköznapok monotóniájából. Először is az éj leple alatt a szomszéd fiú, Thao (Bee Wang) megpróbálja garázsából ellopni féltve őrzött, 1972-es évjáratú Gran Torino személygépkocsiját, amely ennyi év után is ugyanúgy csillog, mint amikor annak idején Walt lesegítette a futószalagról. A zsémbes öregember természetesen megakadályozza a rablást, amelyre az ártatlan fiút a helyi délkelet-ázsiai banda kényszerítette, amikor pedig a bandatagok felelősségre vonják Thaót sikertelensége miatt, Walt akarata ellenére is valódi westernhősként védi meg szomszédait – tulajdonképpen csak azért lép fel, mert a tolakodásban a felek rámerészkednek a pázsitjára. És ugyanígy tesz akkor is, amikor autózás közben észreveszi, hogy három fekete fiú Thao nővérét, Sue-t (Ahney Her) zaklatja. A három esemény közelebb hozza Waltot szomszédaival, Thao vezeklés gyanánt lopási kísérletéért, ingyen kezd dolgozni idős szomszédjánál (a hmong néphagyomány követeli ezt meg tőle, amit még a morgó vénember sem tagadhat meg a fiú anyjától), de ugyanakkor Sue is egyre több időt tölt megmentője társaságában. A különböző kultúrák, generációk és értékrendek közötti különbözőségek lehámlásának is nevezhető szomszédi idill azonban nem tart sokáig, a megszégyenítés és a kudarc megtorlásra sarkallja a bandatagokat, amit követően Waltnak nem marad más választása, mint utolsó vadnyugati hősként becsületbeli bosszút állni.
Walt Kowalski szikár és titokzatos karakterében egy kicsit benne van valamennyi kultikusnak számító Clint Eastwood-i figura jellemvonása: a magányosan csavargó, hallgatag (spaghetti) westernhősöktől kezdve a törvényenkívüli Josey Wales-en keresztül a Piszkos Harryként elhíresült szuperzsaruig. Clint Eastwood nyolcvanadik életévének küszöbén is hatalmasat alakít, kissé immár megbukva, de annál erőteljesebben köpköd és dörmög – amiben nyilván egy jó adag (ön)irónia is lakozik –, szükség esetén azonban most is kész azonnal cselekedni, függetlenül attól, hogy már nem sokat dörgeti a fegyverét – a filmben mindössze egyszer húzza meg a ravaszt, akkor is véletlenül –, a kívánt hatás elérése érdekében elegendő, ha az ujjaiból formált pisztolyt rászegezi ellenségeire. A mindenféle formai különlegességektől mentes, szabályos linearitással levezetett mű, a legjobb klasszikus alkotásokhoz hasonlóan, magával a történetével varázsol el, ami egyrészt a jó forgatókönyv (Dave Johannson és Nick Schenkműve), másrészt pedig a jeles rendezés érdeme. Eastwoodnak sikerül a nem egyszer közhelygyanús mozzanatok ellenére mindvégig fenntartania filmje feszességét és előreláthatatlanságát, ami nagymértékben annak is köszönhető, hogy semmi sincs túlmagyarázva vagy elmitizálva – gondolok itt mindenekelőtt a főhős betegségére. A két tinédzserrel folytatott társalgásai által Walt Kowalskiról csakhamar kiderül, hogy a külvilág felé mutatott vaskalaposság mögött valójában egy rokonszenves bácsi lakozik, aki előítéletei dacára nyitott a más rasszhoz, kultúrához és nemzedékhez tartozó fiatalokkal való egymás melletti csiszolódásra. Eközben nem kimondottan az történik, hogy a közte és ifjú szomszédai közt kibontakozó barátság révén az idős férfi ráébred arra, hogy „a sárgák is emberek”, s ily módon megszűnik faji előítélete, ami egy szokványos (ettől függetlenül: jelentős) tanulságlevonást jelentene: az aggastyán és a fiatalok viszonya a kezdetektől fogva egy szövevényes emberi viszony, ami nagymértékben a kibeszélendő témák sokszínűségének, a párbeszédekben rejlő humornak, és nem kevésbé Clint Eastwood játékának köszönhető.
Fenntartásokkal kell tehát fogadni Walt Kowalski idegengyűlöletét, akinek patriotizmusa véletlenül sem a fehér, hanem csakis az értékközpontú Amerikáért való elvágyódásban nyilvánul meg. A kizárólag újvilági termékek használatában – különösképpen a címadó, 1972 és 1976 között gyártott, benzinfaló gépjárművének imádatában – megbúvó amerikanizmusa valójában egy áhított értékrendet szimbolizál. Neki nem kifejezetten a bevándorlókkal van gondja (nem csak a környékbelijeivel, gyerekeivel és unokáival sincs jó viszonyban), hanem az őt körülölelő rendetlenséggel. Theóval és Sue-val való kapcsolata egyértelműen rámutat segítőkészségére, szolidaritásérzetére a gyengékkel szemben, az áldozatok és kiszolgáltatottak iránti empátiájára, egyszóval: emberiességére. Kowalskit szigorú erkölcsök vezénylik, és ha olyat lát, ami értékrendszerén kívül esik, azonnal reagál rá. Ebben a tekintetben nyugodtan tekinthetjük Piszkos Harry alteregójának is, aki fellépésének alapelve a következő mondatba sűríthető: „Ha egy felnőtt férfi üldöz egy nőt az utcán, mert meg akarja erőszakolni, én lelövöm.” Nem a rendőri túlkapások híve Callahan felügyelő, de szükség esetén elvetendőnek ítéli meg a dogmatikus liberalizmus szellemiségében született törvényi előírások szigorúan bürokratikus értelmezését, főképp akkor, ha azok több figyelmet szentelnek egy sorozatgyilkos jogainak, mint az áldozatnak. Walt Kowalski abban hasonlít Piszkos Harryra, hogy ha a helyzet megkívánja, nem ódzkodik az erőszak alkalmazásától, vagy legalább annak kilátásba helyezésétől, ugyanakkor, ha azt bölcsebbnek ítéli meg, furfangossággal intézi el az ügyet. Kowalski ravaszsága által Clint Eastwood az egész karrierjét meghatározó szereptípushoz méltó csavart kanyarít alkotása végére, lírai lezárásával mintegy gyengéd búcsút intve az utcai rend őrzőangyalává avanzsálódott utolsó vadnyugati hősnek.
