A kitűzött vágyak megvalósítása, illetve a társadalmi követelményeknek való megfelelés érdekében elkövetett bűnök felvállalását, erkölcsi dimenzióit és a következményükként jelentkező vezeklési folyamatot taglalja Götz Spielmann Revanche című mélylélektani drámája.
Bűn és bűnhődés közti kapcsolatot boncolgató alkotásában a rendező-forgatókönyvíró, egy félvilági, urbánus közeg, valamint egy kispolgári, rurális miliő buktatóira egyaránt reflektálva, leheletfinoman rántja le a leplet az alpesi idill és világraszóló klasszikus hangversenyek mögé rejtőző osztrák társadalom egészéről. Teszi ezt kellő érzékletességgel és plasztikussággal, miközben nincs szüksége kirívó esetek taglalására, hogy társadalomkritikát gyakoroljon, hétköznapi emberek átlagos megnyilvánulásai és cselekedetei is elegendőnek bizonyulnak neki ahhoz, hogy felhívja a figyelmet az adott közegben elburjánzó fertőkre, legyen szó bűnözésről, politikai és gazdasági elittel kapcsolatban levő prostítúció-üzletről, kispolgárok zárt ajtók mögött hangoztatott idegengyűlöletéről, társadalmilag megkövetelt konvenciók tiszteletbentartása céljából hazugságokra épülő emberi viszonyokról, vagy csupán empátiahiányról a megesettekkel szemben.
A film cselekménye kezdetben párhuzamosan két különböző szálon fut. Az elsőnek a középpontjában egy bécsi bordélyház áll, ahol különféle kelet-európai nemzetiségű lányok nyújtanak szolgálatot, akik munkaidejük befejeztével egy szerény szállodában tengetik szabad perceiket. Ennek a láthatóan sikeresen működő gépezetnek egyik fontos láncszeme Tamara (Irina Potapenko), akinek munkaadója, Konecny (Hanno Pöschl) felajánlja, hogy költözzön külön lakásba, ahol kizárólag illusztris ügyfelekkel – politikusokkal, üzletemberekkel, menő ügyvédekkel – kellene foglalkoznia. Az adóságokkal küszködő lány ahelyett, hogy elfogadná a főnök részéről páratlannak számító javaslatot, barátjával, Alexszel (Johannes Krisch), egy börtönviselt osztrákkal, aki a bordély kisebb ügyeinek intézője, megszökik a nyilvánosházból. A férfi pályaudvar menti, lepukkant albérletében zajló szenvedélyes légyottjaik során a pár egzotikus tengerparttal övezett új életet álmod magának, ahová az út elképzelésük szerint egy bankrabláson keresztül vezet.
A cselekmény második szála a falusi Ausztria gyönyörű tájaira kalauzol el bennünket. Robert (Andreal Lust) és Susanne (Ursula Strauss) fiatal házasok, a férj rendőr, a feleség kiskereskedést vezet, nemrég készült el hatalmas zöld pázsittal körülvett, tágas otthonuk, életmenetük a harmonikus mindennapok medrében csordogál: napi rutinmunka, közös vacsora, társalgás a barátokkal, kocogás a közeli tóig és vissza, vasárnap reggeli szentmise, csupán csak egy gyerek hiányzik a tökéletes boldogsághoz. A fiatal házaspártól nem messze, egy ósdi farmon él Hausner (Hannes Thanheiser), Alex nagyapja, egy régivágású, megkeseredett idős bácsi, akinek egyetlen időnkénti látogatója a szomszéd fiatalasszony, akivel a templomba jár. A történet két szála akkor fut össze, amikor a bankrablást követő menekülés során Robert rendőri minősítésében a menekülő rablók kocsijára lő, és véletlenül halálosan eltalálja Tamarát. Alex nagyapja farmján keres magának menedéket, és a ház körüli munkákkal próbálja lefoglalni magát, miközben bűntudat és bosszúvágy között gyötrődik. Itt ismerkedik meg Susanne-al, akit egyre jobban aggaszt férje depressziója, amit az ismeretlen lány életének a kioltása váltott ki a fiatal rendőrben.
A magával ragadó történet mellett Götz Spielmann filmjében a legmegnyerőbb a cselekmény minimalista jellegű levezetése. A pörgős akciójelenetektől, hosszú monológoktól és dialógusoktól mentes film lassan és csendesen folydogáló eseményeinek ábrázolása során a rendezőnek a lehető legnagyobb mértékben sikerül kiküszöbölnie az üresjáratokat, aminek érdekében részletes bemutatás helyett sokszor megelégszik bizonyos mozzanatok sejtetésével. Ennek következtében az alkotást előre- és visszautalások egész hálója szövi át, ami ugyanakkor nem zárja ki a váratlan fordulatokat, amelyek többször is előreláthatatlan irányba terelik a cselekmény menetét. A film specifikus ritmusának kialakításához sokban hozzájárul a mű vizualitása is, amelyet a történetlevezetéshez hasonló pontosság jellemez. A nem ritkán alkalmazott statikus, hosszú kamerabeállításoknak köszönhetően a nézőnek van ideje magába habzsolni az ábrázolt közeg hangulatát, legyen szó madárcsicsergéstől morajló falusi tájról vagy zajos városi környezetről, annál is inkább, mert a film teljes mértékben nélkülözi a zenei aláfestést. Különösen pazarak azok a beállítások, amelyek révén a néző az ablakon keresztül az adott lakásban élő személy szemszögéből tekinthet ki a világba, vagy amelyekben a színészek a mozdulatlan kamera előtt játszanak.
Hősei karakterábrázolásán keresztül a rendező-forgatókönyvíró emberi típusokat vonultat fel. Tamara az álmodozó, aki lelki romlatlanságából eredő naivitásában könnyen enged a szebb élet csábító hívásának. Susanne a gyakorlatiasság megtestesítője, alkalmazkodóképes, céltudatos és szándékának megvalósításában eltökélt. Robert az irányított, aki azt a benyomást kelti, hogy Tamara véletlen meggyilkolása volt az első dolog az életében, amit nem közvetlenül valaki más (felettese, kollégái, felesége, szülei) parancsára vagy sugallatára tett, innen ered senkivel meg nem osztható lelki válságának elviselhetetlensége. Alex számít a film legösszetettebb egyéniségének, az az ember, aki élete legnagyobb részét önmarcangolással, magával folytatott parázs vitával tölti. Alexból eleve hiányzik az a féle elemi romlottság, ami például Konecnyt jellemzi, hogy megvalósíthatná magát a bűnözés terén, ugyanakkor pontosan e alaphiányból fakadó tehetetlensége fűti önmagával való elégedetlenségét és készteti önromboló cselekedetekre. Általános emberi típusok ezek, amelyeknek az adott társadalom kulturális-szociális viszonylatai mindössze egyedi ízt tulajdonítanak. Ilyen szempontból különösen emlékezetes az a jelenet, amelyben Robert édesapja, mint a konzervatív eszméket valló osztrák kispolgár prototípusa, tudomásul véve, hogy fia szolgálat közben lelőtt egy ukrán prostit, higgadtan megjegyzi: „Ezt olcsón megúsztuk!”, és jóízűen falatozik tovább. Hozzá hasonlóan az idős Hausner is az osztrák társadalom bizonyos rétegének a képviselője, aki egy leáldozó félben lévő világot szimbolizál, ahogyan a tangóharmónikáján előadott népdalok is azt teszik, amelyeket sok-sok év után kimondatlanul is annak örömére játszik el, hogy unokája a farmon dolgozik. A Revanche egyébként teli van szimbólumokkal, így a farm egyértelműen a megtisztulás helyszínét jelképezi, ahol Alexnek, a természettel összhangban, sikerül kibékülnie önmagával, míg a tóparti padon Roberttal folytatott egyetlen párbeszéde során hol tükörsima, hol pedig a felerősödő szél hatására fodrozó víz a két férfi örvénylő lelkivilágát érzékelteti. A világosan lefektetett alaphelyzet, valamint a könnyen értelmezhető szimbólumok lehetővé teszik Götz Spielmannak, hogy kellő drámaisággal vezesse végig hőseit morális útvesztőjükön, ahonnan a lehetséges kiutat és a végső konklúzió levonását a rendező-forgatókönyvíró nézőjére bízza.
