IL Y A LONGTEMPS QUE JE T’AIME – francia–német, 2008. Rendező: Philippe Claudel. Forgatókönyv: Philippe Claudel. Operatőr: Jérôme Alméras. Zene: Jean-Louis Aubert. Vágó: Virginie Bruant. Producer: Yves Marmion. Szereplők: Kristin Scott Thomas (Juliette Fontaine), Elsa Zylberstein (Léa), Serge Hazanavicius (Luc), Laurent Grévill (Michel), Frédéric Pierrot (Fauré kapitány). Gyártó: UGC / Canal+ / Eurimages / France 3 Cinema / Integral Film / Sofica / TPS Star. 117 perc.
Börtönből szabadult főhősnője társadalomba való visszailleszkedésének bemutatásán keresztül Philippe Claudel az emberi kapcsolatok sokrétűségét, az előítéletek és a megérteni vágyás köré gyülemlő érzések örvényét boncolgatja Oly sokáig szerettelek (Il y a longtemps que je t’aime) című első játékfilmjében, amelyet rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyez. A kortárs francia drámaíró a különböző jellegű emberi viszonyok alakulásának egyre mélyebbrehatoló bemutatásával, valamint a hétköznapi események forgatagában elvésző kisebb-nagyobb emberi tragédiák egyenkénti felfedésével, lassú ritmusban bonyolítja műve cselekményének szálait, mintha csak egy bekötött kézről hámozná le a fáslit, mindvégig nem sejtetve az elénk táruló seb milyenségét.
Juliette (Kristin Scott Thomas) tizenöt év után szabadul a börtönből. Látogatói soha nem voltak, szülei közvetlenül elítélése után kitörölték őt emlékezetükből, sőt mindent megtettek annak érdekében, hogy fiatalabb lányuk is elfelejtse nővérét. Bár eleinte Léa (Elsa Zylberstein) küzdött nővére emlékéért – a két testvér későbbi beszélgetéseiből kiderül, hogy kezdetben minden nap beírta naplójába Juliette nevét –, a szülői tagadás nyomására számos nővéréhez kapcsolódó közös élmény szertefoszlott az immár egyetemi irodalomtanárnő emlékezetében, aki a börtönviseltek társadalomba való beilleszkedésével foglalkozó szociális szolgálat felkérésére vállalja, hogy a rehabilitációs időszakra családjába fogadja Juliette-et.
A Kristin Scott Thomas által remekbeszabott hitelességgel megalkotott Juliette, közvetlenül szabadulását követően, semmiféle bepillantást nem engedélyez lelkivilágába. Kifejezéstelen tekintetetéből, a külvilág iránt nyilvánított közömbösségéből egyszerre gondolhatjuk róla azt, hogy a tizenöt év börtön fásította el az egyébként korábban orvosként dolgozó asszonyt, de azt is, hogy egy rendkívül torz egyéniséggel van dolgunk, aminek következtében egyaránt el tudnánk róla hinni, hogy meg tudja indokolni cselekedetét, amiért ezt a súlyos büntetést rászabták, akárcsak azt is, hogy tette elferdült személyiségének a produktuma. Juliette kétszer vallja meg bűnét – mindkét alkalommal kényszerűségből –, de az, hogy miért és hogyan követte el szörnyű tettét, a film végéig titokban marad.
Az író-rendező a bűn és bűnhődés kérdéskör kitárgyalása helyett inkább a társadalomba való visszailleszkedés lehetőségére összpontosít, önreflexív módon alkotásával is igyekezve alátámasztani Léa azon meglátását, hogy vajon honnan tudhatná az író, milyen egy gyilkosság, miben nyilvánul meg a bűnhődés, amikor mindaz, amit ő művel, hipotézis, és mindezekről a dolgokról addig nem lehet tudomása, amíg személyesen nem éli át. A közösség mindennapi életébe való visszatérés nehézségeinek ábrázolásával Philippe Claudel emberi kapcsolatok burjánzó sokszínűségét tárja elénk, azt sugallva, hogy valahányan annyi (féle) ember vagyunk, ahányan ismernek bennünket, hiszen bármennyire is egy és ugyanazt az entitást képezzük életünk minden pillanatában, a hozzánk való viszonyulás függvényében az emberekben egymástól eltérő kép alakul ki rólunk. Szabadulása után Juliette sok, addig ismeretlen, személlyel kerül kapcsolatba (bizonyos módon húga is az), és érdekes végignézni, hogy a különböző élethelyzetekben, a különböző indíttatásból kezdeményezett társalgások során, mások hogyan viszonyulnak őhozzá.
Az előítéletek kényszerítő erejéről tesz tanúvallomást Juliette mindkét bűnbevallását kiváltó reakció. Első esetben egy állásinterjún a lehetséges munkaadó agresszívan elutasítja, másodszorra pedig húga középkorosztályhoz tartozó értelmiségiekből álló baráti körében hangos nevetést vált ki a szellemes viccként értelmezett vallomás. A magyarázat egyszerű: első esetben az illető, aki vélhetően különféle kedvezmények érdekében börtönviselt személyeket is foglalkoztat, tudja honnan érkezik Juliette, amiből kifolyólag egy közönséges bűnözőt lát benne, akinek mellesleg elkövetett bűne túl van azon a határon, amit az illető tolerálni tud; míg a másik esetben a sok jóhiszemű orvos, író és művész mindenekelőtt Léa kedves nővérét látja Juliette-ben, amit az eddigi hollétére vonatkozó kérdés őszinte megválaszolása sem változtat meg.
Juliette kapcsolata a külvilággal nagymértékben Léán keresztül zajlik, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megkeseredett nővérét mindennapjainak aktív részesévé tegye. A húg nem csak az egyetlen szál, ami összeköti Juliette-et a múlttal, hanem az a személy, akin keresztül megtapasztalja a család nyújtotta biztonságérzetet, talán először életében, mert a múlt alkalomadtáni felelevenítése azt sejteti, hogy az asszonynak sem a szülei, sem a férje mellett ez nem adatott meg. Luc (Serge Hazanavicius), Léa férje kezdetben bizalmatlan sógornőjével szemben, félti tőle két vietnami örökbefogadott gyermeküket, de ahogyan idővel azok is egyre inkább megkedvelik a kissé különös nagynénit, úgy enyhül Luc megvetése is. A családdal együtt él Luc édesapja, aki beszédképessége elvesztése óta a könyvek birodalmába zárkózott, és csendes társaságot nyújt Juliette-nek, míg Michel (Laurent Grévill), Léa egyetemi kollégája az a személy, aki a nőt közelíti meg Juliette-ben. A mélyen depressziós Fauré kapitány (Frédéric Pierrot), Juliette tartótisztje valamennyi találkozásuk során a titokzatos forrású Orinoco folyóról mesél a nőnek, ahová egész életében vágyott. Kapcsolatukat a mindkettőjük bensőjében mélyen megbúvó fájdalom határozza meg. Fauré kapitányon kívül Juliette kötelességből szociális munkásokkal is rendszeresen találkozik, miközben fokozatosan oldódik, munkát talál, uszodába és képtárba jár, és a maga módján egyre többet mutat meg bensőjéből.
Visszafogott képi világa ellenére az Oly sokáig szerettelek minden képkockájából az ember világbavetettsége köszön vissza. Az emberi lét hétköznapi történésekben megbúvó szomorú drámaisága jelenik meg, amelyet az író-rendező meleg emberi viszonyok ábrázolásával old fel. A forgatókönyv erényeit dícséri a felvonultatott szereplők karakterének aprólékos kidolgozottsága, főképp a többiek pszichológiai pontossággal ábrázolt viszonyulása Juliette-hez. Érdekes ezeknek a viszonyoknak a megváltozása is, mert annak ellenére, hogy a főhősnő az, akinek a jellemén változtani kell, a vele folytatott kapcsolat során a körülöttelévők sokkal nagyobb változáson esnek keresztül. Mint emberi kapcsolatokat elemző film, az Oly sokáig szerettelek a színészeire helyezi a fő hangsúlyt, és ebben az érzelmileg egymás ellentétét képező nővéreket alakító két színésznő lenyűgöző játéka az, ami mindenekelőtt magával ragad. Juliette lelki fájdalma mindvégig ott ül Kristin Scott Thomas valamennyi gesztusában és arcrezdülésében, ahogyan Elsa Zylberstein minden mozdulatában és mosolyában ott rejlik a segítőkész testvér önzetlen szeretete. Melankólia és szenvedélyesség összeölelkezése a kettejük viszonya.
