– Falunk első és eredeti temploma sárból és lóganajból összedögönyözött vityilló volt, amely annak a betlehemi istállónak őseink által elképzelt képére készült, amelyben a mi urunk, Jézus Krisztus világra pottyant a Szeplőtelen Szűz öléből. Amikor nagyapáink megérkeztek erre a folyó és mocsár közé ékelt szikes vidékre, saját családi kunyhóik felépítésével egy időben láttak neki közös erővel a falu templomának elkészítéséhez is. Istenfélő emberek lévén eszük ágában sem volt hónapokon át pogánytanyán élni, ezért már az első telepeshullám megérkezésének másnapján átkelt a folyón a kialakulófélben lévő falu háromtagú küldöttsége, és a városi plébániára látogatott, ahol arra kérte a nagyra becsült püspök urat, hogy biztosítson a számukra legalább vasárnap délelőttönként egy papot, aki misét mond, mert az ember esendő teremtmény, folyton bemocskolja magát, kívül-belül egyaránt, és amíg a napi munkától a testére ragadt piszkot esténként a teknő fölött egy kis vízzel könnyűszerrel lecsutakolhatja magáról, addig a lelke meglötyköléséhez már csakis Isten szolgájára van szükség. A püspökbotjának kacskaringóiba faragott bibliai jeleneteket simogató püspök bólogatva hallgatta végig a jövevények óhaját, és miután rövides győzködést követően sikerült zöld ágra vergődni velük az ellenszolgáltatás mennyiségében és milyenségében, azon nyomban rendelkezett is, úgyhogy felmenőink már az első vasárnapon igazi pap vezényletével mondhatták el a Miatyánkat és a Hiszekegyet az új környezetben. Igaz, akkor még a szabad ég alatt, de vénasszonyok nyarához méltó napsütéses délelőtt lévén senkit sem zavart különösebben, a tél beálltáig pedig a lakosság nagy örömére a családi otthonokhoz hasonlóan az Isten háza is elkészült, így karácsonyra azok, akik időben érkeztek és befértek, már saját templomukban örvendhettek a Kisjézuska születésének. Az éjféli misével egybekötött templomszentelő alkalmából a püspök egy kisebb méretű harangot adományozott nyája újdonsült tagjainak. Kongatták is rendesen a falubeli suhancok, annál is inkább, mert, ahogyan egymás közt mondogatták, olyan szép hangot adott, akár a riadót harsogó katonatrombita és a nőnek indult lányka torkából érkező csilingelés keveredése egymással, bárképzeletükön kívülaligha volt alkalmuk hallani a két magasztalt hang valamelyikét is. Két és fél évvel később azonban már csak merő túlzással állhatta meg a helyét a fenti megállapítás: legutolsó kalimpálása során a fokozatosan halkuló harang hátborzongatóan tompa, vészjósló hangokat eresztett ki magából. Az történt ugyanis, hogy hitbuzgó sietségükben a telepesek lápos talajra építették a templomot, amely egy vasárnap reggeli szentmisén a benne összegyűlt hívők súlya alatt lassan süllyedni kezdett, s mire az áhítatgyakorlatba feledkezett érintettek észrevették, hogy mi történik, már késő volt: a kis templomot nyájastól elnyelte a föld. Volt-nincs. A miséről kimaradt, ebédet készítő asszonyok, valamint az imádkozás helyett inkább a faluszéli eperfa hűvösében kártyázó férfiak a hír hallatán sebtében otthagyták a tűzhelyen kormosodó edényekben rotyogó ételt, illetve a kártyalapokkal tökéletes kombinációt teremtő házi kisüstit, és morcos csemetéikkel a nyomukban azonnal a helyszínre siettek. Körülállták a néhai templom után maradt csuszamlós földterületet, és a megilletődöttségtől összeszűkült mellkasokból csak néha feltörő sóhajok kíséretében, megigézve hallgatták a föld alól érkező, egyre halkuló harangszót. Az épületben rekedt szerencsétleneken már nem tudtak segíteni. Néhány nappal azután, hogy az ajándékba kapott templomharang végleg elnémult az ingoványos bánáti föld alatt, a faluba érkezett Ignác plébános, és az adott helyen misét celebrált a szerencsétlenül járt falubeliek lelki üdvéért. Az ő vezetésével kezdték, nem sokkal a baleset után, építeni jóval szilárdabb talajon a falu központjában még ma is magasodó templomot, amelynek befejezésére és felszentelésére csak egy bő évtized után került sor, a réginek a helyén pedig a földnyelte szerencsétlenek tiszteletére, akik mellesleg – leszámítva a megboldogult Törőcsikné halva született első gyermekét, akit a családi udvarban hantolt el az apja – a falu legelső holtjai voltak, létrehozták a falusi temetőt – magyarázta fennhangon ezekkel vagy kissé más szavakkal az öreg Dudás, a falu temetőcsősze, a faluvégi kiskocsma söntésének tehénkedve, miközben telhetetlenül döntötte magába a fehéret. Azért kérdéses, hogy épp ezekkel a szavakkal mondta-e el a maga által váltig hitelesnek nevezett fámát, mert a róla szóló történetet viszont Kőfaragó Pityuka adta tovább már a temetőcsősz halála után, ő pedig köztudottan rajongott a halottakért, és amikor csak lehetett, szeretett szépíteni a dolgokon: nem forgatta ki a valóságot, csupán becsomagolta azt, mint ahogyan az ajándékot szokás színes papírba bújtatni és piros masnival körültekerni, hogy értékétől függetlenül vonzónak tűnjön. Bárkiről is legyen szó, halála után az illető mindig nagyot nőtt Pityuka szemében, akinek ragadványneve is aholtakkal kapcsolatosfoglalkozásából eredt: kriptákat és síremlékeket készített, azon belül is külön specialitása volt a megboldogult nevének kőbe vésése. Folyton azt ismételgette, hogy ő úgy karcolja bele a kőbe, márványba vagy akár betonlapba a betűket, hogy azok tükrözzék az alattuk pihenő személy egyéniségét.
Alityegő asztalnál ülő társaság a fejét rázva, hitetlenkedve nézte Dudást, a történetet mély elragadtatással egyedül csak Kőfaragó Pityuka hallgatta, aki a másik asztalnál lelkiismeretesen körmölt egy lopótök alatt, amelyet ki tudja, miféle babonából lógattak le a mennyezetről. Bizonyára az járt a fejében, hogy ha valaki tisztességesen megfizetné, milyen jó lenne egy templomformájú síremléket készíteni, amelybe belekerülne mindazoknak a tragikus sorsú embereknek a neve, akiket templomba rekedve ért a halál. Milyen egyéniségek lehettek, ha annyira bele tudtak merülni az imádságba, hogy észre sem vették, amikor nyelni kezdte őket a föld, morfondírozott magában Pityuka a faluvégi kiskocsmában, amikor először hallotta Dudás históriáját, és a későbbiek során is számtalanszor. Világéletében azt vallotta, hogy a halál közeledése új köntöst ölt az emberre, akárcsak magának az evilági élet megszűnésének a pillanata is, nem szabad tehát összekeverni az élő személyt a haldoklóval és a már megboldogulttal: három külön teremtésről van szó, függetlenül attól, hogy külsőleg egynek tűnnek, bizonygatta minduntalan. Az elhalálozottak iránti lelkesedéséből kifolyólag jogosan feltételezhetjük róla, hogy amennyiben megéri a kilencvenes éveket, könnyedén egyetemi tanár vagy akár akadémikus is lehetett volna belőle, hiszen az országban akkoriban dívó szellemi nekrofíliában Kőfaragó Pityukánál már csak az említett brancs tagjai lelkesedtek jobban a holtakért. De sajnos nem érte meg a kilencveneseket: négy évvel azelőtt, hogy kezdetét vették az éjszakai sorozások, mintha érezte volna az emberi élet hamarosan bekövetkezőelértéktelenedését, az akkor már évek óta nyugdíjas Pityuka szó szerint máról holnapra átminősült: a legfrissebb politikai fejleményekről beszámolótévé előtt este még ebben a világban aludt el, de reggelre már egy másikban ébredt.
– Öreg – szólította meg a negyvenes évei elején járó, a környéken hírhedt focibíróként ismert Körtejóska az öreg Dudást, miután az befejezte mondókáját –, már megint becsiccsentettél?!
A kérdés hallatán a kis társaság hangos kacagásban tört ki. Egyedül csak Pityuka jegyzetelt továbbra is elmélyülten.
– Mondd, öreg, ma tán nem volt munka, így hát jutott idő banyariogató mendemondák kiagyalására? – cukkolta továbbra is a magánál két évtizeddel idősebb temetőcsőszt Körtejóska, mire az asztalnál ülők újabb hahotázásba kezdtek.
– Kuss legyen, a kákán csomót kereső, szájtáti sehonnaiak! – förmedt rájuk az öreg Dudás, mire még hangosabb lett a nevetés. – Röhögjetek csak, hülye barmok, tudatlanok vagytok ti még, de előbb-utóbb úgyis mindannyian az én kuncsaftjaim lesztek!
– Jól van, na... – próbálta kissé lehűteni a kedélyeket Körtejóska. – Azt áruld már el, te öreg, ha minden, amit elmeséltél, pontosan úgy történt, miért nem hallottunk róla eddig egy árva szót sem?
– Na látod, ha valamit nem értesz, akkor így kell cselekedni, meg kell kérdezni az okosabbat, hogyan is volt, és ő majd felvilágosít. Kérem szépen, azért nem hallottatok semmit a falu első templomának alászállásáról a mélybe, mert Ignác plébános már megérkezése napján felszólította a falubelieket, hogy erről az esetről egy szót se szóljanak senkinek, Isten úgy segéljen titeket, mondta, sokkal jobb lesz, ha az utókor nem tud a történtekről, már azért se, mert a település java ment el, a becsületes, templomba járó jóemberek, akik pedig megmaradtak, mind-mind italozó és kártyázó, kizárólag bendőjükkel és alatta levő testrészükkel foglalkozó, babonás pernahajderek voltak, akiktől azt kérte, hogy vezeklés gyanánt sajátjaikként neveljék föl azt a néhány gyerkőcöt, akiknek szülei odavesztekaz elsüllyedt templomban. Ignác plébános szavait azonban csak részben szabad elfogadnunk: a teljes igazsághoz tartozik még az is, hogy a püspökségnek hiányzott a legkevésbé egy ilyen jellegű botrány, mivela püspök úgy vélte, ameddig csak lehet, halogatni kell a dolgot, ha nem muszáj, kár lenne bárkivel is osztozni azokon a javakon, amelyek a heti egy miséért cserébe ütik a markát, amiből kifolyólag a tragédia megtörténtekor az új egyházközség még sehol sem volt hivatalosan bejegyezve.
Néhány percnyi hatásszünet után, mialatt csak Kőfaragó Pityuka szótagoló mormolása és plajbászának karistolása hallatszott, Körtejóska azt követően, hogy egy nyeletre felhörpintette itókáját és üres stampedliját az asztalra csapta, a következő kérdést szegezte a temetőcsősznek:
– Rendben, öreg, még csak azt az egyet áruld el nekünk, egyszerű földi halandóknak, ha már erről senki sem beszélt, kitől hallottál te ezekről a dolgokról, honnan tudsz te minderről?!
– Ááá... Olyanok is vannak, akikre már semmiféle tilalom nem érvényes...
A társaság egy pillanatra értetlenül meredt az öreg Dudásra, de a következő pillanatban a másik asztaltól már megérkezett a magyarázat a sejtelmes kijelentésre.
– A holtak! – üvöltött fel ujjongva Kőfaragó Pityuka.
– Úgy van, kedves barátom, megboldogult kedveseink – erősítette meg a temetőcsősz.
– A halottak?! – húzták el a szájukat a többiek.
– Úgy bizony, Isten engem úgy segéljen – válaszolta hetykén Dudás, és a söntés mögött ácsorgó kocsmárossal teletöltette poharát egy újabb adag fehérborral.
– Várjunk csak – szólalt meg ismét Körtejóska –, azt akarod mondani, hogy te a holtakkal is szoktál társalogni?
– Az már csak természetes, hisz temetőcsősz vagyok, vagy mi a fene!
A kis társaság tagjai az elfojtott nevetéstől öklendezve összedugták fejüket asztaluk fölött, halkan sutyorogtak, mire a Pocoknak becézett ifjú titán, aki még a huszadik életévét sem töltötte be, de máris minden hájjal meg volt kenve, kihúzta magát, és megkérdezte az öregtől:
– Dudás bá’, kend ezek szerint éjjelente valamiféle varázslattal feltámaszt egyes halottakat, hogy utána elbeszélgethessen velük falunk múltjáról?
– Nem egészen így van. Semmiféle varázslat sincs a dologban, és nem is én szoktam kezdeményezni a társalgást, hanem...
– Ők kopognak lentről! – vágott a temetőcsősz szavába Körtejóska, mire az öreg Dudást és Kőfaragó Pityukát leszámítva az összes jelenlévő hangos hahotázásban tört ki.
A focibíró megjegyzése egy másfél évvel korábbi eseményre vonatkozott, amelyet követően a falu lakosai azt kezdték rebesgetni, hogy az öreg Dudás rendszeressé vált éjszakai terepszemléi egyikének során a temetőben összefutott magával a sátánnal, aminek következtében bezápult az agya, s noha külsőleg aligha történt rajta némi változás – bár sohasem tudni, hogy mit takar az ing és a gatya –, belülről többé nem az a személy, aki évtizedeken keresztül ásta, majd utána lelkiismeretesen gondozta a falubeliek sírjait.
(Folytatása a következő számban)
