Londoni lebujokban a Sex Pistols és a The Clash már első nagylemezének hanganyagát csépelte kakastarajos rajongóinak, akik biztosítótűkkel díszített farmernadrágban és szögecses bőrdzsekiben jártak, illusztrisabb szórakozóhelyeken pedig rózsaszín öltönyökben feszítő fiatalemberek és citromsárga szoknyácskákba bújt lányok közreműködésével végképp teret hódított magának a disco, amikor Bús Pali félezer falubelit a háza és a temető közti poros úton felállított hatalmas sátorba invitált egyszülött fia, Ödönke menyegzőjére. A meghívott vendégek zöme el is ment a falu minden idők legnagyobbjának tartott lakodalmába: egyesek azért, mert tartoztak ezzel Búséknak, mások azért, mert az illem úgy kívánta meg, természetesen voltak, akik annál az egyszerű oknál fogva tettek eleget a meghívásnak, mert szerettek lakodalmakba járni, de olyanok is akadtak, akiket az eredendő emberi kíváncsiság vezényelt a színes krepp-papírral díszített ponyva alá, ahol már a délelőtti órákban megkezdődött a dáridó, hogy a délután két órára bejelentett polgári, majd az azt követő templomi esküvőre – csak ebben a sorrendben volt lehetséges házasságot kötni, mert a titóista rendszer bűncselekményként kezelte a templomi esketési szertartás lebonyolítását, ha azt polgári szemszögből nem házastársak követték el – már igen felszabadult állapotban induljon a násznép. A férfivendégek zömének kapóra jött a minden szabálytól mentes táncikálásból álló utcai felvonulás a lakodalmas sátortól a községházáig, illetve a templomig és vissza, így kevésbé tűntfel, hogy részben a júniushoz mérten túlzottan erős napsütésnek, de annál inkább az elfogyasztott szeszmennyiségnek köszönhetően még ha akartak volna, akkor sem lettek volna képesek dülöngélés nélkül lépkedni. A lakodalmi sátorba való visszaérkezéskor avendégsereg mulatozása minden addigi dorbézolást felülmúlt, több száz ember ropta, ki-ki a maga belátása szerint a táncot, az új embert és új asszonyt, akik hirtelenében azt sem tudták, mi is érte őket, kis traktorra helyezték, és azon tolták be a számukra előkészített helyre. Az öreg Dudás, aki sírásás és temetőcsőszködés mellett alkalomadtán prímásként maszekolt, a sátor kellős közepén földre heveredett az örömapa mellé, és könyökére támaszkodva húzta fülébe a pajzán szövegű dalocskákat, miközben a nagy tömeg úgy visítozott és üdvrivalgott körülöttük, hogy azt még a nyugati városok divatos disco-táncparkettjein csurglizók és a gitárrikácsolással teli underground klubokban pogózók is szégyellték volna, nem csoda tehát, hogy senki sem vette figyelembe a kétségbeesetten mutogató és magyarázkodó gyerekeket, akik szüleik ünneplőruhájába csimpaszkodva próbálták rávenni a felnőtteket, hogy kövessék őket a temetőbe, mert az egyik sír alól kopogás hallatszik.
A lakodalmi mulatság alatt a gyerekek a sátor körül szaladgáltak, bújócskáztak, magától értetődő, hogy a játék kedvéért időnként a temetőbe is betévedtek, ahol egyszer csak néhányuk fülét furcsa hangok ütötték meg. Az ütemes zaj irányába siettek, és alacsony életéveik ellenére gyorsan felfogták, hogy a kopogás lentről érkezik. Azonnal a lakodalmi sátorba siettek, és ráncigálni kezdték mulatozásba feledkezett szüleiket, jöjjenek már a temetőbe, és hallgassák meg, mi történik, de a felnőttek java része tudomásul sem vette a hírt, és azok is, akik igen, először csak hitetlenkedve bámultak az ünneplőjüket már tisztességesen összekoszolt kis lurkókra, fejüket csóválva, hogy mit ki nem talál a gyerekfantázia. Bő fél órának kellett eltelnie, mire néhányan vették a fáradságot, hogy elkísértessék magukat a szóban forgó helyre, és utánanézzenek a dolognak, ahol őszinte megrökönyödésükre azt kellett tapasztalniuk, hogy mégsem csínytevésről van szó, hanem a még illatozó, szebbnél szebb virágcsokrokkal és koszorúkkal megpakolt földkupac alól tényleg kopogás hallatszik. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a lakodalomra való tekintettel a kora délelőtti órákban eltemetett Bodó Mór sírjáról van szó, aki harmincadik életévében, előző nap, áramütés áldozataként boldogult meg. A felderítést végző felnőttek, miután rápirítottak a gyerekekre, hogy senkinek egy szót sem, diszkréten, nehogy pánikot keltsenek, odaszóltak a zenészeknek, hogy tartsanak pihenőt, majd félrehívták az öreg Dudást, és a lehető legnagyobb elővigyázatossággalelmondták neki, mit tapasztaltak néhány perccel azelőtt a temetőben, de az öreg temetőcsősz, akinek már sikerült alaposan beboroznia, csak együgyűen bámult rájuk, mint akinek semmi sem világos a hallottakból, úgyhogy egyikőjüknek kerek perec ki kellett mondania a frankót:
– Szar munkát végeztél, öreg, felébredt az egyik halottad!
Ez volt a beszéd: Dudás a homlokához csapott, és mint akinek agymenése van, szitkok áradatát zúdítva a megboldogultra, aki, ha már egyszer letették, maradna csendben, és szagolná hallgatagon alulról az ibolyát, mint minden tisztességes hulla, széllel-lobbal a temető felé vette az irányt, ahol a friss sír mellett lassan gyülekezni kezdtek az emberek. A legkisebbeknek szánt figyelmeztetés ugyanis annyit sem ért, mint a falra hányt borsó: ahogy elhallgatott a zene, a kölykök villámgyorsan szétkürtölték a sátorban a megdöbbentő újságot. Immár volt, aki meghallgassa őket, és a felnőttek többsége engedte magát elvezettetni a sírhoz, egyikőjük pedig, amint megbizonyosodott a gyerekek igazáról, biciklire pattant, és az elhalálozott özvegyéhez sietett. Így hát nem sokkal azután, hogy az öreg Dudás dühösen dobálni kezdte lefelé Bodó Mór sírjáról a koszorúkat és virágcsokrokat, a bánattól meggyötört huszonéves özvegyasszony is a helyszínre érkezett.
– Ássa már! – üvöltött a temetőcsőszre a gyászában is szépséges Marika, majd félredobta kerékpárját, a sírra vetette magát, és két kezével kaparni kezdte a földet. – Mórikám, még egy kicsit tarts ki, mindjárt kiemelünk! – siránkozott, amitől az imént még gondtalanul szórakozólakodalmasoknak is könnybe lábadt a szemük. – Ássa már! – förmedt újra az öreg Dudásra, tehetetlenül a földkupacra roskadva, mire a temetőcsősz higgadtan felemelte, a szomszédos sírkőhöz támasztotta, és a következőket mondta neki:
– Nyugodj meg. Hegyezd a füled, hallasz valamit lentről? Nos? Semmi, ugye? Azért dobáltam le a virágkoszorúkat, hogy meggyőződjünk róla: a különös hang nem onnan jött, ahonnan véltük. Szóval nincs értelme kiásni az uradat, amit mellesleg a törvény is tilt, ilyet csak bizonyos hivatalos iratok birtokában szabad, máskülönben sírgyalázást követ el az ember, ami miatt könnyen lakat alá is kerülhet. Egyébként pedig, ha engem kérdezel, ne háborgassuk már szegényt, jó helyen van.
– Ne magyarázzon maga nekem semmit, hanem végezze a dolgát! – kiáltott fel a fiatalasszony, és azon nyomban felpattant, de hasztalan hadonászott, hiába dorbézolt torkaszakadtából, az öreg Dudás, akin már nyoma sem látszott az elfogyasztott bormennyiségnek, hajthatatlan maradt. Mivel látta, hogy az öreget úgysem tudja szép szóval jobb belátásra bírni, Marika fogta magát, biciklire ült, és elindult beszerezni a szükséges iratokat. Pechjére ugyanis, mivel néhány évvel korábban nem voltak hajlandóak bürokráciai segítséget nyújtani neki egyik gyanús ügyletének a lebonyolításában, Bús Pali bosszúból se a falu jegyzőjét, se a falu tanácsának titkárát nem hívta meg fia menyegzőjére, akik továbbá, szombati napról lévén szó, még csak nem is dolgoztak, úgyhogy Marika először is az otthonukban kereste az urakat, de mivel egyikőjük sem tartózkodott odahaza, hőlészhette őket a faluban. Nagy nehézségek árán ugyan, de kora estére sikerült megszereznie a nélkülözhetetlen dokumentumokat, sőt még a helyi orvosnak és az öreg Dudás segédjeinek is volt ideje beszólni, hogy menjenek ki a temetőbe, mert hamarosan szükség lesz rájuk, s a megszólítottak a falubeliekből összeverődött sokaságban fel is tűntek, amikor a fiatal özvegyasszony sebbel-lobbal visszaérkezett a tetthelyre.
Mint ahogy az egy kis településen lenni szokott, a hír gyors szárnyakon terjedt a faluban, a lakodalmi vendégseregen kívül – akik ahelyett, hogy ettek-ittak és vigadoztak volna, inkább Bodó Mór sírjánál ácsorogtak – mások is érkeztek, úgyhogy órákon belül akkora nyüzsgés kerekedett, mintha egy hatalmas utcai pocsodalom készülődne: a jelenlevők izgatottan várták a további fejleményeket. Egyedül csak Bús Pali duzzogott tehetetlenségében a kidíszített sátor kellős közepén, a legcifrább szavak sorakoztatásával adta-teremtettézve a hálátlan csőcseléket, akik kedvéért ő a legdrágább szakácsokat és muzsikusokat fogadta fel, és akikahelyett, hogy ünnepelnék egykéje menyegzőjét, a kriptákon tobzódva tátják a szájukat egy kis szenzáció után. Bús Ödönke és újdonsült neje, Gizus elhagyatottan ücsörögtek az ünnepelteknek kijáró helyen, és egymást vádolva a történtekért – igazam volt, amikor azt állítottam, hogy teremben kell lakodalmat ülni, civilizált módra; vagy: ugye szépen megmondtam, hogy ez nem jó nap, várjunk még egy kicsit vele –, fáradhatatlanul civódtak, nem csoda hát, hogy két év sem telt bele, amikor Gizus fogta a pereputtyát, és mindörökre faképnél hagyta nemcsak Búsékat, de még szülőfaluját is, ahová a későbbiekben csak nagy ritkán látogatott el új hazájából, a napsütötte Dél-afrikai Köztársaságból.
Miután töviről hegyire megvizsgálta a Marika izgatottságtól remegő ujjai közül átvett papirosokat, az öreg Dudás, a látottak ellenére továbbra is fennhangon dünnyögve, hogy nem lenne szabad ilyesmihez folyamodni, intett segédjeinek, hogy lássanak munkához, jó maga pedig tüzet kért egy kíváncsiskodó bácsikától, kissé félreállt, és eregetni kezdte tüdejéből az egyre jobban gyarapodó földkupac fölé a füstöt, miközbenMarika bánattól és emberpróbáló kihívásoktól kókadt orcáját figyelte. Ugyanezt tette akkor is, amikor segédjei a földbe vájt gödörből kiemelték a koporsót, majd a lélegzetüket visszafojtott jelenlevők fürkésző tekintete előtt kinyitották: benne a reggel még hátvást elhelyezett megboldogultat hason fekve találták, aki néhány órával korábban csakugyan kopogtatott: ezt bizonyították a körömnyomok a koporsó fedelének alsó részén, amelyeket a szerencsétlen nyilván kétségbeesetten kapart. Az orvos, Marika heves zokogása közepette, megállapította, hogy Bodó Mór először csak tetszhalott volt, így, miután eltemették, a föld kihúzta belőle az elektromosságot, és ő feléledt, de mivel a koporsóban csakhamar elfogyott a levegő, megfulladt, s ily módon végérvényesen is elhalálozott, mire az öreg Dudás Bodó Mór újbóli elhantoltatásával bízta meg embereit, jó maga pedig folytatta a huszonnégy óra leforgása alatt kétszer megözvegyült fiatalasszony kitartó fixírozását, aki felhagyott az összecsődült sokaság számára oly meghatójajveszékeléssel, és a lemenő nap szertefoszló sugarainak fényében, zsebkendőjébe temetkezett arccal, méltóságteljesen állta végig férje elföldelését – aznap immár másodszor. Kiköpött nagyanyja, állhatatos, ha kell, csökönyös, ugyanakkor végtelenül fenséges, és nem utolsósorban gyönyörű, konstatálta a temetőcsősz, és a felismeréstől nagyot dobbant a szíve. Nem csoda, ugyanis a falubeliek körében nyílt titoknak számított: Nagyszájú Piros, Marika anyai nagyanyja azzal, hogy máshoz, és nem az éppen kinevezett temetőcsőszhöz ment férjhez, közvetlen oka volt Dudás örökös legénykorának. A híresztelésnek sokszor maga Dudás is nyomatékot adott. Ha valaki netán azt merészelte volna kérdezni tőle, miért nem nősül, Dudás rendszeresen a következőt válaszolta az illetőnek:
– Idefigyelj! Mindig tartsd szem előtt, hogy az igazi bánáti magyar ember sohasem keveri össze a bort vízzel, és a szerelmet házassággal!
Dudás egyiket sem tette, bár, ki tudja, ha Piroska, a holdvilág ábrázatú szépség, ahogyan ő nevezte, kötélnek áll, a második ellen nyilván nem lett volna semmi kifogása, amit az alábbi eset is alátámaszt.
A fent leírt szomorú szombatot követő hétfő délelőtt az öreg Dudás a temetőben összefutott Bodó Marikával, aki férje sírját csinosítgatva Kőfaragó Pityukával alkudozott egy leendő kettős síremlék árán. A temetőcsősz meghallotta, miről szól a társalgás, és félrehívta a feketébe öltözött asszonyt.
– Elment az eszed?! – förmedt rá. – Hány éves vagy? Elevenen akarod eltemettetni magad?! Mit gondolsz, mennyibe kerül egy ekkora sírkő elkészítése? És vajon mennyit költöttél a két pernahajder megvesztegetésére, hogy adjuramteremtőm módra azonnal kiállítsák az iratokat? – szegezte a megszeppent nőhöz kérdések tömkelegét a zsörtölődő temetőcsősz, majd rövid hatásszünet után a következőt fűzte hozzá: – Vettél volna inkább azon a pénzen magadnak néhány új ruhát, és kerestél volna új férjet – mondta, majd megfordult, s ment tovább a dolgára, mintha ott sem lett volna, előtte azonban még egyszer hátrakanyarította a fejét, és kissé szégyenlősen megjegyezte: – Tiszteltetem a nagyanyádat!
– A perverz disznaja! – ordította el magát Nagyszájú Piros, úgy hányva magára a kereszteket, ahogyan lány korában a kukoricacsévéket hányta fel a kasból a góréba, amikor néhány órával később unokája átadta neki az üzenetet. – Üköregapád temetésén annyira bámult rám, hogy amikor hazaértem, kénytelen voltam rögvest a fateknőbe bújni, tetőtől talpig meg kellett mosakodnom, hogy letakarítsam magamról tekintetének nyomait, de ennek ellenére is még napokig úgy vakarództam, mint egy rühes kutya.
Az öreg Dudás egész élete során merőben más fényben emlékezett vissza az esetre, amelyet, rendszerint kótyagos állapotban, az elkövetkezendő évtizedek folyamán többször is felidézett ivócimborái társaságában.
– Láttátok volna, hogyan festett Piroska abban az elegáns fekete ruhában Kónya öregapja temetésén... Tizenhat évesen! Én eggyel kevesebb voltam, azon a tavaszon kezdődött a pályafutásom ebben a hálátlan, de holtbiztosszakmában. Miközben a kőkemény hantokat lapátoltam a koporsóra, olykor lopva felpillantottam a könnyes szemű leányzóra, akinek a látványától annyira felállt a palavesszőm, hogy egy idő után szabályosan belefájdult saját feszülésébe. Szégyelltem is magam rendesen, ezer szerencse, hogy már korábban bekoszoltam a munkásnadrágom, így legalább a piszoktól nem látszott át az okvetetlenkedő, mindenesetre alig vártam, hogy Ignác plébános elmormolja a magáét, menten a temető szélén levő szemétrakáshoz rohantam, és könnyítettem magamon.
Az összeaszott csokrok fölött elvégzett mutatványt a suhanc Dudás még sokszor megismételte alvás előtt az ágyban, napközben a klozeton vagy bárhol máshol, ahol alkalom adódott rá, csupán a szépséges Piroska tetszetős idomait kellett neki lelki szemei elé varázsolnia, de tényleges lépésre szíve választottja irányába csak három évvel később szánta el magát, amikor hivatalosan is kinevezték a falu első – s mint utólag kiderül majd, egyben utolsó – temetőcsőszévé.
