A hírhedt belfasti Maze börtönben fogva tartott Ír Köztársasági Hadsereg-tagok helyzetének feltárásával, valamint Bobby Sands IRA-parancsnok közismert éhségsztrájkjának bemutatásával Steve McQueen Éhség (Hunger) című játékfilmjében mindenekelőtt az eszmei célokért folytatott küzdelemben utolsó fegyverként bevetett emberi testre összpontosít. A videoművészet világából érkező rendező első játékfilmjében mindent a vizualitásnak rendel alá, klipekre jellemző expresszivitással ábrázolja a politikai küzdelem nevében megsanyargatott és feláldozott emberi testet, miközben magáról a politikai indítékokról alig ejt szót. Az északír és brit konfliktus miértje elvész a bebörtönzöttek meztelen testén ejtett véres sebek, az anális motozások, a saját tenyerükbe székelő és az ételmaradékkal együtt ürüléküket a falon szétkenő rabok és nem utolsósorban az éhezésnek kitett testen jelentkező kelések gyomorfacsaró látványától.
A film cselekménye 1981-ben játszódik a Maze börtönben, ahol az angolok által legveszélyesebbnek ítélt IRA-tagokat tartották fogva, azonban a mű kellő mértékű megértéséhez kissé vissza kell nyúlni az időben. Az IRA-s rabok sokáig az úgynevezett „soron kívüli” kategóriába tartoztak, vagyis politikai fogolynak számítottak és élvezték a státussal járó kedvezményeket. 1976-ban a brit kormány eltörölte a politikai fogoly státust, aminek következtében ezentúl az IRA-tagok azonos elbánásban részesültek az egyszerű bűnözőkkel. A döntés ellen az ír rabok tiltakozásba kezdtek, a státusból eredő főbb engedmények visszaállítását követelve: a börtönmunka alóli felmentést, a saját ruházat viselésének jogát, a más rabokkal történő szabad érintkezés és kulturális rendezvények szervezésének lehetőségét, valamint a heti egy látogatás, csomag és levél engedélyezését. Ahogyan a filmben is látható, egyéb lehetőség híján a rabok testüket használják fel a tiltakozásra: megtagadják a fegyencruha viseletét, pokrócot borítanak magukra, összegyűjtött vizeletükkel elárasztják a börtön folyosóját, székletüket a falra kenik, nem borotválkoznak és nem mosakszanak, legvégül pedig egyesek az éhhalált választják.
A „soron kívüli” jogok visszaszerzésének érdekében 1980-ban hét IRA-tag éhségsztrájkot indított, amelyet 53 nap után szakítottak meg, miután a brit kormány formálisan engedett követelésüknek, azonban csakhamar világossá vált, hogy a végrehajtó hatalom ténylegesen nem teljesíti a magára vállalt kötelezettségeket. Emiatt az ír rabok az addigiaktól eltérő formában újabb éhségsztrájkba kezdtek. Elsőnek Bobby Sands vonta meg magától az ételt 1981. március 1-jén, majd kéthetenként újabb meg újabb rabok csatlakoztak hozzá. Hatvanhat napi éhezés után az időközben parlamenti képviselővé választott Bobby Sands elhunyt, de az elkövetkező hónapok során őt még kilenc fogoly követte a halálba – az új módszernek köszönhetően ugyanis a sztrájkot sikerült hét hónapra kitolni. Mindez biztosította az ügy publicitását: az éhségsztrájk híre bejárta a világsajtót és nemzetközi felháborodást keltett, Bobby Sands halála tömegtüntetéseket váltott ki, a Sinn Féin (Mi Magunk), az IRA fedőpártja megerősödött, Margaret Thatcher pedig, ha hivatalosan nem is ismerte el az ír rabok politikai státusát, de változtatott az irántuk szorgalmazott bánásmódon. Az sem lényegtelen momentum, hogy időközben az IRA folytatta terrorakcióit: a sztrájk ideje alatt összesen tizenhat börtönőrt öltek meg. Bobby Sandset az írek mártírként tisztelik, de több országban is teret vagy utcát neveztek el róla, például Teheránban a brit nagykövetséghez ma is a Bobby Sands utca vezet.
Steve McQueen műve Bobby Sands éhségsztrájkját, valamint a közvetlenül azt megelőző eseményeket dolgozza fel. A három külön részre tagolódó film középpontjában Raymond Lohan (Stuart Graham) börtönőr, a fegyházba frissen érkezett Davey Gillen (Brian Milligan), cellatársa, Gerry Campbell (Liam McMahon), valamint a blokk szellemi vezére, Bobby Sands (Michael Fassbender) állnak. A mű csaknem felét kitevő első rész a politikai státusért tiltakozó bebörtönzöttek lázadásán és a fegyőrök részéről annak brutális megtorlásán keresztül a Maze börtönben uralkodó állapotokat ábrázolja. Érdemi párbeszéd helyett az egymással szemben álló felek a hosszú kínos csendekkel áthatott jelenetekben kizárólag a foglyok testén keresztül kommunikálnak egymással: az őrök – akik közül kitűnik a munkájától láthatóan mélyen szenvedő Ray Lohan – véresre verik, erőszakkal nyírják meg és mártják vízbe a meztelenre vetkőztetett rabokat, akik viszont ellenségeik bosszantására elhanyagolják testüket.
A szövegileg végletbemenően gyér első részt követően a film második része egyetlen hosszúra nyújtott párbeszédből áll. Bobby Sands és Moran atya (Liam Cunningham) 23 percen át – azon belül pedig 16,5 percen keresztül egyetlen statikus kameraállásból – sorakoztatják érveiket saját meggyőződésük mellett. A pap tervezett cselekedete értelmetlenségéről próbálja meggyőzni az éhségsztrájkra készülő fogolyt, hangsúlyozván, hogy a közösségnek szüksége van rá, míg az elhatározásában végsőkig elszánt fiatalember egy gyerekkori élményből merített példázattal igyekszik nyomatékosítani döntésének helyénvalóságát. Története egy patakban vélhetően több napja haldokló s közben iszonyatosan szenvedő csikóról szól. Miközben tájfutó csapattársai azon töprengtek, vajon mit kellene tenni, ő a víz alá nyomta az állat fejét és megszabadította szenvedésétől, amivel kivívta társai tiszteletét. Bobby Sands üzenete világos: a túl sok szövegelés hatástalan, a cél elérése érdekében radikális lépések szükségeltetnek.
Míg közvetlenül a hosszú párbeszéd után elhangzó kijelentésében a Vaslady puszta feszültségkeltő szándékúnak ítéli meg a rab döntését, hangsúlyozván, hogy indítékaik lejáratódásával szembesülve az erőszak emberei úgy határoztak, hogy kijátsszák az utolsó kártyájukat: maguk ellen fordítják a magukban fortyogó erőszakot, és halálig tartó éhségsztrájkba kezdenek, amivel a legalapvetőbb emberi érzelemre, a szánalomra játszanak, addig az éhségsztrájkoló testi leépülésének és fizikai szenvedésének naturalista ábrázolásával a film harmadik részében Steve McQueen testközelből mutat rá a Bobby Sands által választott radikális lépés milyenségére. A szervek állapotának folyamatos romlása és a bennük végbemenő degeneratív elváltozások révén a végkimerültség stádiumába jutott szervezet vizuális érzékeltetésével a rendező klinikailag pontosan mutatja be a gennyes kelésekkel borított test fokozatos elsorvadását, a haldokló főhős ágya körül röpdöső madárrajt és az erdőben futó gyerekkori ént ábrázoló költői képek bevágásával oldva fel a mártírhalál kínos egyhangúságát.
A sokszor csenddel áthatott, jól megkomponált jelenetekből felépülő alkotás legnagyobb erősségének vizualitása számít. A Sean Bobbitt operatőr munkáját magasztaló festményszerű kamerabeállítások, szuggesztív képek és hosszú snittek líraiságukkal sokkal többet árulnak el az emberi test fizikai fájdalmairól, mint a filmben elhangzó szavak. A mű képi világához hasonlóan elismerés illeti a színészi gárdát is alakításáért, kiváltképp Michael Fassbendert és Liam Cunninghamot maratoni dialógusuk remekbe szabott lebonyolításáért. A Bobby Sandset alakító Fassbender az éhségsztrájk képi hitelességéért tett erőfeszítései miatt külön dicséretet érdemel, hiszen szerepének tolmácsolása érdekében bő két hónap alatt több mint húsz kilót veszített testsúlyából. Filmnyelvi tekintetben az alkotással dramaturgiai és forgatókönyvi szempontból merülnek fel kérdések: a történet minimalista levezetéséből kifolyólag a cselekménynek maradnak elvarratlan szálai, de ennél sokkal nagyobb hiányérzetet kelt a történések mélyebb ok-okozati viszonyának feltáratlansága.
Az Éhség figyelmének homlokterében egyértelműen nem a politikai konfliktus miértje, még kevésbé a konfliktus megoldására irányuló esetleges megoldás felmutatása szerepel. A film az eszmei meggyőződés érdekében önként vállalt (mindenkori) mártírhalál értelmét/értelmetlenségét boncolgatja. Teszi ezt azonban anélkül, hogy bármit is elárulna az északír és brit konfliktus politikai/történelmi hátteréről, ami a bravúros képi megoldások ellenére a témában járatlan néző számára alaposan megnehezít(het)i a mű követését és élvezhetőségét. Ennél még nagyobb gond, hogy – az apró sejtetéseket és a felvezetésben közölt adatot leszámítva, miszerint 1969, „a Bajok” kezdete óta 2187 ember lett gyilkosság áldozata – a film semmiféle információval nem szolgál arról, pontosan miért kerültek az adott rabok a börtönbe. Ártatlanul ítélték el őket vagy esetleg ők is gyilkosságot követtek el? Egyetlen mozzanat utal erre, mégpedig az, amikor egy ismeretlen férfi egy költői jelenetben besétál az idősek otthonába és ott szó nélkül lelövi a börtönőrt, aki éppen édesanyját jött meglátogatni. És ha gyilkoltak, mi motiválta őket erre a szörnyű tettre? A puszta erőszak fitogtatása vagy esetleg a brit kormány házkutatási és tüntetésleverési akciói, egy véres vasárnaphoz hasonlatos történés, amikor brit katonák fegyvertelen embereket öltek meg? A filmből nem tudjuk meg.
Ha figyelembe vesszük, hogy csupán 1973 és 1980 között az IRA és a brit rendfenntartók közötti harcok eredményeként 1398 ember veszítette életét bombamerénylet, taposóakna és golyó által, egyértelművé válik, hogy az északír és a brit konfliktus meglehetősen friss sebeit boncolgatva Steve McQueen nagyon kényes témához nyúlt, aminek összetettségét tovább bonyolítja a film főszereplőjének, Bobby Sandsnek vitatható személyisége. A történelem már számos esetben bebizonyította, hogy azt a személyt, akit két szemben álló fél közül az egyik hősként tisztel, a másik fél rendszerint terroristának vagy háborús bűnösnek tartja. A film többnyire érdemi magyarázatok nélkül merőben az írek oldalán foglal állást. Egyrészt az embertelen bánásmód, nem kevésbé a halálra éheztetett test láttán a nézőn ösztönszerűen elhatalmasodik a részvét a szenvedők iránt, másrészt a cselekmény a bebörtönzöttek szemszögéből épül fel, lényegében az ő életkörülményeiket, szenvedéseiket és bántalmazásaikat mutatja be, amelyek mellett eltörpül egyik-másik börtönőr lelki vívódása, az IRA terrorakciója és Margaret Thatcher erélyes érvelése. Steve McQueen tökéletesen fényképezett műve rendkívüli vizuális élményt nyújt, azonban politikai indíttatású filmet csak politikai pártatlanságból érdemes készíteni.
HUNGER – angol–ír, 2008. Rendező: Steve McQueen. Forgatókönyv: Steve McQueen és Enda Walsh. Operatőr: Sean Bobbitt. Vágó: Joe Walker. Producer: Robin Gutch és Laura Hastings-Smith. Szereplők: Michael Fassbender (Bobby Sands), Stuart Graham (Raymond Lohan), Brian Milligan (Davey Gillen), Liam McMahon (Gerry Campbell), Liam Cunningham (Moran atya). 96 perc.
