Közvetlenül Ignác plébános elhalálozása után érkezett a faluba Szratykó plébános, aki, miután eltemettette elődjét, felhívta a falu elöljáróinak figyelmét, hogy ajánlatos lenne találni maguk közül valakit, aki felelni fog a temetőben lévő sírokért: megengedhetetlen, hogy egy közel fél évszázados múltnak örvendő település ne rendelkezzen ilyen megbízottal, főleg azt követően, hogy immár egy szentatya is nyugszik az adott helyen. Az elöljárók összedugták többnyire őszülő fejüket, de nem volt szükség kimerítőbb szópárbajra, a megoldás magától kínálkozott az ifjú Dudás személyében, aki addig mindössze felbérelt sírásóként, az elhunyt személy családtagjainak kisegítőjeként kereste kenyerét, így megélhetése a hal ottak számával és nem kevésbé a család bukszájának mélységével függött össze.
Három nappal azután, hogy az aktuális faluelnökkel aláírta a temető karbantartásáról szóló szerződést, amelynek értelmében azontúl köteles volt minden sírnak gondját viselni a falutemetőben, s amiért minden szombaton a községházán felvehette a hetibérét, az ifjú Dudás egy nárciszból, tulipánból és dáliából készült hatalmas csokorral állított be Piroskáékhoz, arra kérve Ispa bá’t, engedélyezze neki, hogy udvaroljon a lányának. Ispa bá’nak semmi kifogása nem volt a dolog ellen, ha a lánya nem ellenzi, de Piroska végig sem hallgatta édesapját, a felé nyújtott virágköteget kicsapta udvarlójelöltje kezéből, és azt üvöltötte a képébe, hogy soha többé ne merészelje bandzsa szemének célpontjául használni zsendülő melleit, virágait pedig vigye vissza azokra a sírokra, ahonnan lopta őket. Hiába cáfolta váltig Dudás, hogy ő bárkitől is bármit lopott volna életében, Piroska rendíthetetlen maradt elhatározásában, hogy semmiféle viszonyt nem kíván kialakítani az újonnan kinevezett temetőcsősszel, pusztulj el, te rohadék, ordította torkaszakadtából, majd becsapta maga mögött az ajtót, otthagyva a két férfit, hadd meresszék egymásra riadt tekintetüket az elemi erőként feltörő női vehemencia láttán.
Dudás látogatásának egyetlen folyománya az lett, hogy megsürgette Piroska férjhezmenetelét, aki ezzel a döntésével igyekezett mindörökre eltörölni a legkisebb lehetőségét is rajongója újonnani próbálkozásának. Alig fél évre Dudás sikertelen lánykérése után a temetőcsősz legnagyobb bánatára Ispa bá’ férjhez adta lányát. Piroskám, drága Piroskám, ismételgette egész éjjel az ifjú Dudás az öreg Kónya sírja előtt felhalmozódott borosüvegek társaságában fetrengve a porban, miközben néhány kilométerre odébb az áhított személy menyegzője zajlott.
Piroska számítása teljes mértékben beigazolódott, annál is inkább, mert Dudás egyáltalán nem volt híve az újrapróbálkozásnak: egyszer elkezdett sírásással és -gondozással foglalkozni, és attól a pillanattól fogva sohasem kísérelt meg más jellegű vagy jobban jövedelmező munka után nézni; egy alkalommal elment lánykérőbe, de mivel balsikerrel járt, nemcsak hogy annál az egy feleségjelöltnél, hanem egyetlen másiknál sem jutott többé eszébe újra bedobni a horgot. Ha szabad hinni a falubeli mendemondáknak, akkor az öreg Dudás soha nem is hált nővel, a rossz nyelvek szerint pedig csupán egyszer láthatott pinát, mégpedig akkor, amikor a koporsóba helyezés miatt kénytelen volt kissé szétterpeszteni a kilencvenéves Nyakigláb Lujza lábait. Lujza magassága meghaladta a két métert, távoli hozzátartozóit nemigen foglalkoztatta, hogyan temetik el, ezért senki nem biztosított szükséges méretű koporsót, hanem az öreg Dudásra bízták, hogy erőszakolja bele a fadobozba a megboldogultat. Miután már minden mást megpróbált, eredménytelenül, fogta a vénasszony túl hosszúra nőtt lábait, amennyire a koporsófal engedte, széjjeltárta, majd bokánál eltörte és behajlította őket.
– Undorító látvány volt. Esküszöm, hogy bibircses és tyúkszemes lábujjai holta után is tovább vénültek – mesélte egyszer ismerőseinek, akik aztán Dudás szurkálására használták fel a történteket. Vidámabb napjaikon azzal szórakoztak, hogy az öreg Dudást ünnepelték, mint egyetlen férfit, akinek sikerült huzatot csalni Nyakigláb Lujza lábai közé, aki állítólag épp azért nőtt olyan magasra, mert beteges, páni félelméből eredően, hogy valaki szexuálisan zaklatni fogja – ugyanúgy, mint édesanyját az új faluba vezető úton, amelyen kettesben indultak el annak idején –, kislánykora óta mindig erősen egymáshoz szorította a lábait. Felnőtt korára ehhez még számos más sajátságos tulajdonság is párosult – fennhangon beszélt a falon kúszó hernyókkal, folyton magával hordott szatyrában köveket cipelt, éjszakánként rozoga fakerítésének korhadt deszkái között kukucskált az utcára, és közben túlvilági hangján bibliai citátumokat suttogott a sötétségbe, a frászt hozva a véletlenül arra haladóra –, nem meglepő tehát, hogy az a hír terjedt el róla a faluban: belebolondult a szüzesség őrzésébe, akárcsak az öreg Dudás abba, hogy Bodó Mór kettős elföldelése után rendszeressé vált éjszakai terepszemléinek egyikén összefutott magával a sátánnal.
Az egyszerű falusi ember semmi mással nem tudta megmagyarázni, hogy a temetőcsősz immár nemcsak nappalait, hanem éjszakáit is a temetőben tölti, a sírok közt hál, harminc esztendeje vele dolgozó két segédjét csak sírásásra alkalmazza, a síremlékek tisztogatását egyedül végzi, miközben fennhangon beszél a fejfákkal, a sírhalmokon nyíló virágokkal és saját bevallása szerint a halottakkal, illetve azok szellemeivel is. Sokan látták, ahogyan egymás után a sírboltokra fekteti fejét, és hegyezi a fülét, kopog-e valaki alulról, vagy pedig magába szálltan ücsörög a temetőben elültetett számos tuja egyikének az árnyékában, és hangosan azon évődik, vajon hány személyt temetett el elevenen karrierje során, ha pedig nagy ritkán elmegy a boltba vagy a faluvégi kiskocsmába, hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetekkel traktálja hallgatóságát. Mindezek után, amikor három évvel később – pontosan fél évszázaddal azután, hogy az első sírgödröt kiásta –, egy májusi reggelen Dudást holtan találták a temető sarkában, senkinek sem ütötte meg a fülét a már kilencvenedik életévét taposó Varga Gergő bácsinak a festéküzletben tett kijelentése, miszerint a temetőcsőszt magával vitte a sátán, kivéve az egyik névtelen falusi spiclinek, akinek köszönhetően már a délutáni órákban, lebilincselve, akárcsak egy visszatáncoló bűnözőt, a városi rendőrállomásra szállították a nyugalmazott szabómestert, ahol több órás kihallgatásnak vetették alá, és ahol elismételte, hogy a temetőcsőszt igenis maga az ördög vitte el, ami miatt csak korára való tekintettel kerülte el a fizikai bántalmazást, balszerencséjére ugyanis az öreg Dudással ugyanazon a napon költözött az örök vadászmezőkre a néhai Jugoszlávia nemzeteinek és nemzetiségeinek atyja, a testvériség-egység szimbóluma is, és a minden apróságra lelkiismeretesen odafigyelő belügyesek a hőn imádott államfővel hozták kapcsolatba a Gergő bácsi által emlegetett sátánt. Körtejóskának több napjába – és még több baromfijába, malacába és körtepálinkájába – került, mire sikerült meggyőznie az illetékes urakat, hogy rövidlátó, nagyothalló és érelmeszesedéssel küzdő nagyapja nem osztályellenség, akinek nem állt szándékában gyalázni az éppen elhunyt államelnököt, hogyan is tehetett volna ilyet, ő, aki annak idején 3393 gombot varrt fel a Népfelszabadító Hadsereg faluban tanyázó egysége tagjainak alkalmi uniformisára, nézzék, még elismerő oklevelet is kapott ezért a hazafias cselekedetéért, tolta a belügyi alkalmazottak képe alá Körtejóska a már megsárgult papirost, ami végül is – a nem hivatalos jellegű aprócska ajándékokat leszámítva – perdöntőnek számított Varga Gergő bácsi felmentésében, aki különösebb gondok nélkül megúszta szószátyárságát, azonban az öreg Dudás hirtelen elhalálozásának számos más, közvetlen és közvetett következménye lett a falu további sorsára nézve.
Először is, amint a temetőcsősz örök nyugvóhelye fölött elmondta az imát, majd szerény kis papi lakosztályában belesüppedt vörös bársonyszékébe, a hetvenötödik születésnapja küszöbén álló Szratykó plébános levelet írt a püspökségre, amelyben arra kérte közvetlen felettesét, hogy mentse fel a további szolgálat alól, szeretne még legalább egy rövid időt eltölteni abban a környezetben, ahol kisgyerekként futkosott, mielőtt magához szólítja az Úr. Kérése megértésre talált, úgyhogy néhány hónappal később, fiatalabb kollégáira bízva a falu lakóinak lelki üdvözülését, Szratykó plébános egy kiadós séta után autóba ült, és mindörökre elhagyta a szikes bánáti vidéket.
Másodszorra, hirtelen megnövekedett a válással végződő házasságok száma, holott ilyesmire korábban csak nagy ritkán került sor a faluban, és akkor is mindig nyomós ok eredményeként: az egyik házastárs meddősége, szexuális tehetetlensége, esetleg szellemi megbuggyanása miatt. A házasságok felbomlásáta babonaságra hajlamosak azzal magyarázták, hogy az öreg Dudás misztikus halála után a boszorkányságokkal foglalkozó asszonyságok kissé begazoltak, így jó sokáig nem mertek éjjelente fokhagymafüzérrel a nyakukban a temetőbe menni, és különféle rítusok lebonyolításával – melyek közül legösszetettebbnek az egyéves krédlikakas torkának elvágása számított teliholdkor – megkísérelni maguk mellett tartani férjeiket, vagy megvuduzni egyik-másik kis fruskát, hogy tolja arrébb pörge fenekét más férjurától.
Hosszú távon az eset legsúlyosabb következményeként a krónikások minden bizonnyal azt jegyzik majd fel, hogy sem az öreg Dudás két segédjének, sem más falubelinek esze ágában nem volt elvállalni a kinevezést a megüresedett állásra, ami miatt a falu tanácsa a temető rendezését és gondozását kénytelen-kelletlen a városi köztisztasági vállalatra bízta. A döntést heves bírálat érte, főleg az idősebb helybeliek részéről, akik közt is a legindulatosabbként Kőfaragó Pityuka tűnt ki.
– Szégyen gyalázat! Hogy nem sül le a bőr a pofátokról, idegenek kezére adni saját halottainkat! – ordította a legközelebbi lakossági gyűlésen, de mély baritonjának harsogó robaja mit sem változtatott a tényálláson.
A temető körül kialakult helyzet miatt élete utolsó éveiben Kőfaragó Pityuka már nemigen vállalt újabb rendeléseket, de a jobblétre szenderültek feletti aggodalom utolsó leheletéig szívügye maradt. Élete utolsó napjának délelőttjén a következőket mesélte kártyapartnereinek a Nyugdíjasok Klubjában:
– Idejövet benéztem a temetőbe. Áruljátok már el nekem, hogyan élvezhetik szeretteink a nemlét gyönyöreit ekkora felfordulásban?! Az embernek megszakad a szíve, amikor megpillantja azt a hatalmas rendetlenséget, ami ott van, főleg ha még emlékszik is rá, hogyan festett az egész a megboldogult Dudás idejében, hogy az Isten nyugosztalja. Akkoriban bizony nem voltak éjszakai huligánok a szent helyen, üres üvegek, kotonok és fecskendők a sírok között, földből kirángatott, majd fordítva visszaszúrt keresztek, mint manapság. Dudástól bezzeg nem lehetett ilyeneket csinálni. Miért nem?! Azért, mert ő nemcsak a pénzért végezte a dolgát, hanem hivatástudatból és szeretetből is! És mit érdemelt ki egész életnyi odaadó munkájával?! Azt, hogy a saját sírja nem látszik ki a gazból, amelyben tüzelő macskák párzanak, és kóbor kutyák szarnak! Úgy látszik, minden szakma a legjobb művelőivel babrál ki: a legügyesebb kőművesek felépítik másoknak a kacsalábon forgó villákat, jómaguk pedig általában rozoga hétköznapi lakásokban tengetik földi napjaikat; a legnagyobb írókról sohasem írnak hozzájuk méltó könyveket, olyanokat, amilyeneket ők tudtak; a legkeresettebb sebészek legtöbbjével pedig olyan betegségek végeznek, amelyekből pályafutásuk során páciensek ezreit gyógyították ki – magyarázta hevesen, majd egy röpke hatásszünetet tartva, immár sokkal nyugodtabban folytatta: – Emlékszem, egy téli este, olyan másfél évvel a halála előtt, összefutottam az öreg Dudással a kocsmában. Egész idő alatt a söntésnél állt, pardon nélkül dűtötte magába a fehéret, s közben a falu múltjáról és a holtakról regélt, ami miatt a szokás szerint kocsmában tanyázó Körtejóska és társai csakhamar csepülni kezdték a maguk modorában, hangosan röhécselve minden egyes szava hallatán, ami az öreget nemigen zavarta, sőt, nem túlzok, ha azt állítom, hogy még mulattatta is egy kicsit, s ezt a legjobban az bizonyítja, ahogyan arra a kérdésre reagált, hogy ki kezdeményezi közte és az elhalálozottak között folytatott párbeszédet. Körtejóska hangos hahotát kiváltó megjegyzésére, miszerint bizonyára a halottak kopognak alulról, a nevetőgörcstől Dudás szájából kispriccelt a bor, majd miután szigorú tekintetének hatására elhalkult a társaság, az öreg a következőket mondta:
– Anyátok picsája, hülye szarjankók, kopogtatnátok majd ti is! Hiába szórakoztok velem, előbb-utóbb úgyis mindannyian az én kuncsaftjaim lesztek! Basszátok meg, de bárhogyan is számolom, én már többeket elhantoltam, mint ahányan jelen pillanatban élnek a faluban!
(Vége)
