Csapó Nándor: Karancs
.
– Annak ellenére, hogy már évszázadok óta sehol sem szokás a főtéren nyilvánosan máglyára vetni őket, a jóisten még ma is megtalálja a módját annak, hogy egy vérbő boszorkánnyal csakis a lángok végezzenek – motyogta Hatalák Kálmán, a közismert Partizán Annácskának, aki negyvenedik életéve küszöbén is megtestesült szépségnek számított: testhez álló, hosszú, fekete ruhájában csupa báj, csupa ragyogás volt. – Nehogy félreérts, én... én nem akarlak megbántani, én téged nagyon szerettelek... – folytatta rövid hatásszünet után kissé zaklatottan Partizán, majd gyorsan hozzátette: – ... és az anyukádat is nagyon szerettem!
Függetlenül attól, hogy olykor borsot tört az orrom alá, nagyon sok szépet, ami az életemben történt velem, neki köszönhetek, de... a tények önmagukért beszélnek: édesanyád boszorkány volt.
Annácska ápolt tenyerei közé szorította a férfi reszkető kezét, és annak lecsapott fejére irányítva merev tekintetét, édesanyjára, Juhász Veronkára gondolt, akit két évtizedes ostromlás után végre sikerült rábeszélnie, hogy látogassa meg őt és családját új hazájában, de aki sajnos Zágrábtól távolabbra nem jutott szülőfalujától, mert a Belgrád–München útvonalon odaveszett a horvát főváros közelében történt iszonyatos vasúti szerencsétlenségben. Egy megszenesedett holttest maradt utána, aminek látványa végleg eloszlatta Partizán kételyeit afelől, hogy egykori ágyasa csakugyan az volt, aminek idősebb falubelijei tartották: egy ördöggel cimboráló boszorka.
A faluban közismert fáma egészen az első világháború kitörésének évébe nyúlik vissza. Vera néni, akkor még Verácska, mindössze hétéves volt, pajkos és játékos teremtésnek ismerte mindenki, aki azonban, ha szükség volt rá, már besegített a ház körüli teendőkbe, egyedül csak amiatt nehezteltek rá a beavatottak, hogy a szülei tudta nélkül alkalomadtán átszökött a szomszédban élő százéves Borka banyához: hol mezei virágokból font csokrot, hol pedig némi harapnivalót vitt neki, de sokszor megtörtént, hogy pusztán kedvtelésből kopogtatott be a vénség ajtaján, annyira lenyűgüzték őt az idős asszony meséi. Borka néniről annyit lehetett tudni, hogy közvetlenül az első telepesek után érkezett a faluba, és már akkor olyan öreg volt, hogy egyesek szerint csupán a fekete vászonruha tartotta egybe az alatta levő összeaszott testrészeket. A szájhagyomány értelmében a javasasszony kifogástalanul művelte a kuruzslás leggyakoribb válfajait, mint amilyenek például a meddőség elhárítása különböző gyógynövények segítségével vagy a szemmel veréstől származó rossz közérzet orvoslása titkos szavak mormolásával, de sokkal démonibb praktikáknak is mestere volt, így hát, amennyiben igazságosnak ítélte meg ügyfele érveit, készségesen segített neki valakinek a megátkozásában. Bármit is gondoltak vagy beszéltek róla a háta mögött, mindaz mégsem akadályozta meg a falubeli asszonyok többségét, hogy szükség esetén suttyomban meg ne látogassák Borka boszorkát, aki sohasem kért semmit szolgálataiért, hanem megelégedett azzal a csekélységgel, amivel a hozzá forduló egyén megajándékozta őt. Más bevétel hiányában tulajdonképpen ezen apróságokkal tartotta fenn magát mindaddig, amíg okkult tudománya ellenére a betegség őt is ágyhoz nem szegezte, aminek következtében szinte teljesen megcsappant a szolgálatait igénybevevők száma. A látogatókat megrémísztette a szoba kellős közepén, koszos pokrócok alatt fekvő, hajlott korú asszonyság látványa, akinek beesett arcbőr-hajlatai közül csak csontos orrnyerge és szikrázó szemgolyói kandikáltak ki. Azon nyomban megfeledkeztek megrendszabályozandó áldozatukról, és a javasasszony ömlengő dicsőítése, illetve a rá zúdított panaszáradatok helyett ökögve-makogva keresték a kibúvót, amire hivatkozva minél előbb hátat fordíthattak az állott vizelet és az öregség savanyú szagától terhes porfészeknek. Ekkor lépett színre a kis Verácska, aki vette a fáradtságot, hogy gondját viselje a matuzsálemi korú Borka néninek. Nap mint nap csempészett át neki otthonról egy tál zabkását vagy kubikus szármát, időnként pedig a szoba sarkában lévő ütött-kopott vájdlingban kisúrolta a vénasszony elszíneződött alsóneműjét, amit az ágy sarkában talált kikészítve a mosásra.
Már több mint egy hónapja gondozta Verácska a betegeskedő Borka boszorkát, amikor egy szombat délutáni vizit során, mialatt a kislány épp a szobát söpörte ki, az öregasszony magához invitálta őt.
– Mus... linca van a nya... kamon – nyögte ki alig hallhatóan, szemmozdulatával igyekezve rávenni a kislányt, hogy üsse agyon a rovart.
Verácska az asztalnak támasztotta a seprőt és félénken a boszorka fölé hajolt, aki bütykös ujjaival vállánál fogva erősen magához szorította a kislányt, és inkább állkapocsmozgatással, mintsem artikulált beszéddel, titokzatos szavakat mormolt a fülébe. Közben Verácska rúgkapálva próbált szabadulni az önmaga indukálta transzban vergődő boszorkány öleléséből, ami néhány perc múlva sikerült is neki. Maga mögött hagyva a vénasszonyt, villámgyorsan az ajtóhoz szaladt, de bármennyire is igyekezett, nem tudta lenyomni a kilincset. Szorultságában segítségért kiáltott, mialatt Borka boszorka, kinyújtott karokkal, fenségesre faragott botját szorítva, felakadt szemekkel vonaglott az ágyban. Szerencsére éppen arra haladt el a lakodalmi menet Cirok Sanyi és Kátai Katinka menyegzőjéről, néhányan meghallották segélykiáltásait, és a csoporttól leválva a ház felé vették az irányt, ahol azonnal ajtót nyitottak a kétségbeesett gyereknek. Időben, mert a banya önkívületében éppen akkor hajította feléje a botját, amely nagyot csattant a kicsi Verácska mögött becsukódott ajtón.
Az ezután lejátszódott eseményekből fabrikált történet évtizedeken keresztül a falubeliek egyik kedvence volt, amelyet szájról szájra hagyományoztak, s amelyet, mint bármelyik más valamirevaló sztorit, mindenki a kénye-kedve szerint alakíthatott: tehetett hozzá és vehetett el belőle, szabadon korrigálhatta vagy hamisíthatta, még akár el is mitologizálhatta. A legelterjedtebb verzió szerint, miután egyedül maradt betegágyában, Borka boszorka idegőrlő rikácsolásba kezdett, aminek hallatán a közeli fákon és háztetőkön tanyázó verebek és galambok heves szárnycsapkodás közepette felröppentek a magasba. A lakodalmasokhoz csakhamar csatlakozott néhány szomszéd: a síró Verácskát keblére ölelte az istállóból érkező édesanyja, a ház körül jézusmáriázva sertepertélő falubeliek pedig megrendülésükben úgy hányták magukra a kereszteket, mintha reumatikus fájdalmakat elhárító csuklógyakorlatokat végeznének. Miután az éles visítás fokozatos halkulása során néhány megrázó hörgést hallatva a vén banya végleg elnémult, a jelenlevők rövides tanácskozás után úgy döntöttek, hogy szorosan kapaszkodva egymás kezébe, megnézik, mi történt odabenn. Volt is mit látniuk: Borka néni lélektől megkönnyebbült meztelen teste saját beleiből származó undokságokban hevert az ágyon. A feltárulkozó kép csúfságát tovább fokozta a csonttá-bőrré aszott test látványa, amelynek groteszkségét a Vénusz-dombon kandikálló néhány ősz szőrszál tette teljessé. Az ájulással és hányingerrel fenyegető első benyomást követően a jelenlévők félénken odamerészkedtek a vénasszonyhoz, leellenőrizték a pulzusát, s miután megbizonyosodtak afelől, hogy végérvényesen lemondhatnak szolgálatairól, magukra vetett újabb láthatatlan keresztek garmadájában megbeszélték, hogy az elhalálozottnak valamennyi használt tárgyát máglyára kell vetni, földi maradványait pedig Ignác plébánossal egyeztetve valahol a temetőn túl kell elhantolni. Nem vesztegetve az időt, azonnal hozzá is láttak tervük megvalósításához: míg egyikőjük a templomba szaladt értesíteni a papot a történtekről, addig a többiek feltűrték ingujjaikat, és félretéve egyéb teendőiket, pakolni kezdtek kifelé a házból. Ha Ignác plébános időben a helyszínre nem érkezik, minden bizonnyal meg is gyújtják a sok ütött-kopott holmit, de Isten szolgájának tekintélyt parancsoló fellépése elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a már eldöntött terv megvalósítását másnapra halasszák. Ignác plébános az épp akkoriban kibontakozó modern pszichológiai tudomány tanai nélkül is tudta, hogy alkalom adtán bizonyos mértékben engedni kell a lakosság feslett erkölcsének és a köztudatban megkövesedett hiedelemvilág megnyilvánulásának, hogy más, fontosabb dolgokban engedékenyek legyenek. Nem mondott nemet a Borka néni használt tárgyainak elégetésére vonatkozó ötletre, csak egy nap haladékot kért, valamint azt, hogy a gyújtogatásra a falun kívül kerüljön sor. Továbbá, felszólította a jelenlevőket, hogy másnap vegyenek részt a reggeli szentmisén, és vele együtt imádkozzanak a bűnöktől terhes Borka néni lelki üdvéért, úgy, mintha csak önmagukért imádkoznának, majd azt követően kísérjék ki utolsó útjára jobblétre szenderült embertársukat, akit a temető egyik sarkában fognak eltemetni. Azokra a tiltakozó megjegyzésekre, hogy szentségtörés egy boszorkányt tisztességes emberekhez hasonlóan a temetőben elföldelni, és sokkal jobban tennék, ha a vén banyát egy gödörben ásnák el valahol a határban, mint egy rühes kutyát, Ignác plébános azt felelte, hogy Borka néni evilági életmódjának megítélése immár az Úr kezében van, mi pedig, akik itt maradtunk, hangsúlyozta, annyit tehetünk, hogy keresztényekhez méltóan könyörületességet gyakorolunk, és minden tőlünk telhetőt elkövetünk annak érdekében, hogy embertársunk egy sokkal tisztább életet kezdhessen ott, ahol most éppen van. A reverendás férfi ezzel be is fejezte szónoklatát, szigorú tekintetével végigmérte a jelenlevőket, akik közül a legelszántabb méltatlankodók is csak félhangon duruzsolva fejezték ki nemtetszésüket az elhangzottakkal, majd Isten áldását kérve rájuk, sarkon fordult.
.
(Folytatása a következő számban)
