Csernik Attila: Herceg János emlékére
.
Ignác plébános karizmatikus jellemvonását senki sem vitatta. Eme tulajdonságát sokan azzal magyarázták, hogy faluba érkezése előtt évekig a szögedi Csillagbörtönben végezte lelkipásztori teendőit, ahol volt alkalma megedződni szigorúság-gyakorlás téren, bár ha hinni lehet a szóbeszédnek, ő is rendelkezett gyenge ponttal, a korabeli pletyka szerint egy fiatalon megözvegyült asszony fájdalmának az enyhítésére tett erőfeszítései miatt helyezték át a hírhedt büntetésletöltő intézetből a folyó és mocsár közé ékelődött szikesből kinőtt bánáti faluba.
Számos anekdota szól arról, hogy hivatásán belül a hajthatatlan rigorózusság, férfiként pedig a szebbik nem – legyen szó pörgefarú lánykáról, tüzes menyecskéről vagy a természet bőkezűségéről tanúskodó, dús idomokkal megáldott öregedő asszonyságról – iránti gyengeség számított a falu első plébánosa két legfontosabb tulajdonságának, nem véletlenül jegyezte meg és kreálta szállóigévé a faluemlékezet a következő kijelentését, amelyben mintegy ötvöződik rajongásának két tárgya: „Én mindannyitokba beleverem! No, nem azt, amire gondoltok, hanem a Szentlelket...”
Másnap délelőtt, amint véget ért a vasárnapi szentmise, Ignác plébános és Borka néni néhány férfiszomszédja a temetőbe vitték az öregasszony holttestét, ahol különösebb szertartás nélkül elhantolták. Amilyen gyér volt a kíváncsiság a temetés iránt, olyan nagy érdeklődés övezte a boszorkány használt tárgyainak az elégetését. A szép számban összegyűlt tömeg alig várta a temetésről visszaérkezőket, hogy az udvarban felhalmozott ruhaneműket, bútordarabokat, kerti szerszámokat és egyéb használati tárgyakat targoncákra és kordékra pakolja, és valamennyit a falu szélén már kora reggel gyújtós gyanánt elkészített farakásra vigye. Amikor minden ott volt, Putyora Ottó, Verácska édesapja, akinek a lányát ért ijedelem miatt a többiek átengedték az elsőbbséget, a sok kacat alá gyújtott. A tűz azonnal belekapott a száraz rőzsébe és korhadt farönkökbe, ahonnan a felszökellő lángok egymás után nyalták körbe hosszú tűznyelvükkel Borka boszorka valamennyi használt tárgyát, kivéve egyet: a botját. A jelenlévők mély megdöbbenésére, a tetszetős bot kiugrott a lángok közül, és akárhányszor dobták vissza a máglyára, mindig újra meg újra kipattant onnan, mintha értelmes emberhez méltó öntudattal rendelkezne. A látottaktól lassan mindenkinek inába szállt a bátorsága, és egy idő után már senki sem próbálkozott tűzre vetni a máglyától néhány méterre a fűben heverő botot, hanem csak szótlanul várta a lángok heves táncának elnémulását. Miután sor került erre, a jelenlévők földdel elfojtották az izzó parázsrakást, majd felemás sikerérzettel hazaindultak: a tányér zsíros tyúkhúsleves felé menetelve, valamennyiüknek a legelőn maradt bot járt az eszében, ami kissé megkeserítette a boszorkány tárgyainak kifüstölésével képződött ízt a szájakban, arról nem is beszélve, hogy a megmaradt bot újabb mesés történetek kialakulását ihlette.
A faluban mindig megoszlottak a vélemények annak kapcsán, hogy hová lett, pontosabban, kinek a tulajdonába került Borka boszorkány tudománya. Egyesek szerint, amikor a vén banya magához szorította a kicsi Verácskát – ezt a kislány maga mesélte –, tulajdonképpen titkos rigmusokat súgott a fülébe, így hát a mágikus képességek egész sorozata Verácska birtokába került. A botpártiak azt mondogatták, hogy bizony-bizony így volt, de a kislány elszabadult a vénség szorításából és kimenekült a házból, s lévén, hogy senki más nem volt a közelben, Borka kénytelen volt a botjára hagyományozni hosszú élete során összegyűjtött bölcsességét. Állításuk hitelességét a bot viselkedésével magyarázták. A két legelterjettebb verzió szószolói mellett olyanok is akadtak, akik Kátai Katinka férjhezmenetelével hozták kapcsolatba Borka boszorkány halálát. Az ő állításaik szerint egy boszorkány mindig jóval a halála előtt kiválasztja utódát, akit aztán annak tudta nélkül igyekszik felkészíteni a különleges életvitelre, jómaga pedig a kiválasztott utód férjhezmenetelének napján halálozik el. Annak a nézetnek az elterjedését bizonyos körökben, miszerint Kátai Katinka vette magához Borka boszorka képességeit, nagymértékben serkentette az a tény, hogy Katinka legfiatalabb kora óta kizárólag csak az állatokkal volt hajlandó szóba elegyedni, míg menyegzője napján először szólt emberhez is, mégpedig a férjéhez, Cirok Sanyihoz. Édesanyja bele is zavarodott abba a felismerésbe, hogy lánya emberhez is szólni tud, és életfogytiglani hallgatási fogadalmat tett. Lánya férjhezmenetele utáni naptól kezdve nem is szólt soha többé egy árva szót sem, ami elegendő fokú különcségnek számított ahhoz, hogy az emberek paranormális fenomén meglétét véljék mögötte. Így alakult ki a Hová lett Borka boszorka különös tehetsége? elnevezésű falusi fáma negyedik változata: Borka boszorka szelleme és tudománya Kátai Rozikába költözött! Ezt a meglátást támasztotta alá az a Rozikáról elterjedt hír is, miszerint kukasága óta képes valamennyi falubelinek beólálkodni az álmába, sokan találkoztak is vele éjszakai látomásukban, és ébredés után mindegyikőjüket páni félelem fogta el, nehogy az öreglány megszegje hallgatási fogadalmát, és elmondja, amit ily módon megtudott. „Rozika előtt nincsenek titkok a faluban” – mondogatták egymásnak az emberek, annak ellenére, hogy az érintettel, hallgatásba merülése óta, szinte senki sem találkozott a valóságban. Nos, a négy meglátást egyaránt lehetett védeni, de már annál kevésbé támadni, így született meg egy ötödik verzió, amely valamilyen módon ötvözte a többit, sőt még a sok-sok irracionalitáson belül a legracionálisabb magyarázatot nyújtott a felmerült problémára: Borka boszorka nem akarta, hogy bárki is a faluban akkora varázserővel rendelkezzen, mint amekkora az ő tulajdonában volt, ezért tudományát megosztotta kiválasztottjai közt.
Ugyanazt, amit az elhangzott történettől számolva hatvan évvel később egy megszenesedett holttestre vetett pillantás után Partizán leszögezett Annácskának, Verácska nővérei már Borka boszorka halálát követő héten szóvá tették, mondván, hogy éjjelente iszonyú fájdalmat éreznek leendő mellecskéik helyén, mintha valaki szopogatná őket, és meggyőződésük, hogy Verácska húguk gonoszkodik felettük. Hogy a baj ne járjon egyedül, édesapjuk is panaszkodott két lova kondíciójára, többször is szóvá tette, hogy sokszor hajnalban, amikor befogja őket, zabolátlanok és fáradtabbnak tűnnek, mint normális esetben este, amikor visszajönnek a rétről, mintha egész éjjel valaki nyargalta volna őket, sőt, egyszer, amikor reggel bement az istállóba, még a sörényük is be volt fonva! Hiába próbálta nyugtatni Incike, a felesége, hogy képzelődik, a lovak túlterheltek, Putyora Ottó hajlíthatatlan maradt ama meggyőződésében, hogy mindennek, akárcsak két idősebb kislánya fájdalmainak is, Verácska az oka.
– Majd kiűzöm én belőle a boszorkányosságot! – ordította egyik este, amikor visszatért a határból, és grabancánál fogva az udvar közepén terebélyesedő gesztenyefához cibálta a síró kislányt, akinek almapiros orcái a mésztejfehér holdfényben csillogtak a szétkenődött könnyektől. – Ne bőgj! – rivallt rá az apa, miközben durva kötéllel fához kötözte.
– Mit teszel, te agyalágyult?! – futott ki a házból Incike kiabálva.
– Megkorbácsolom az istenadta boszorkát! – ordította Ottó, és övéből már húzta is ki a kancsikát. – Nem fogja ő nekem éjnek évadján kifárasztani a lovaimat, hogy utána egész nap semmirevalók legyenek!
– Várj! – üvöltötte Incike, és férje elé állt. – Nem tudom, kinek vette el holmi boszorkányság az agyát. Ő a mi lányunk! – mondta, s közben a síró kislányra mutatott.
Ottó nagyot durrantott a kancsikával, majd dühösen az udvar porába dobta.
– Jó, nem bántom, de ott marad kikötve egész éjszaka! – kiáltotta és bement az istállóba.
Felesége síró szemekkel bólintott, magához ölelte kislányát, közben a fülébe súgta, bírja ki, amint az édesapja elalszik, kijön érte, és ne haragudjon szegényre, tudja, hogy háborúba kell mennie, ami miatt itt kell hagynia a gazdaságot egy nőre és három kislányra, ezért ilyen ideges, de mélyen magában ő csakis jó ember, és reggelre már bánni fogja, amit most tett, majd sarkon fordult és visszament a házba, az ajtóban leselkedő két idősebb lányát is beterelve a konyhába. Egyenesen a kamrába vette az irányt, a kampóra felakasztott fokhagymafüzérről letépett néhány fejet, az egyiket azonnal megpucolta, majd szólt az ottománon ücsörgő lányoknak, hogy a lehámozott gerezdeket vigyék ki az istállóba és tegyék a lovak sörényébe.
– A fokhagyma majd elrettenti a gonosz boszorkányt vagy boszorkányokat attól, hogy egész éjen át a mi cocóinkon élvezkedjenek – mondta nekik, s miután kimentek, utánuk kiabált, hogy amint végeztek, azonnal jöjjenek vissza.
(Folytatása a következő számban)
