.
Incike közben a többi fokhagymát is megtisztította, és ahogy visszatértek, megparancsolta gyerekeinek, hogy vessék le ingecskéjüket és feküdjenek szépen le egymás mellé az ottománra. A lányok kissé meghökkentek, de ellenvetés nélkül engedelmeskedtek az anyai óhajnak. Ekkor Incike megfogta a fokhagymagerezdeket, és egyik kezével az egyik lánynak, a másik kezével pedig a másik lánynak kezdte dörzsölni leendő mellecskéi helyét.
– Ezt most nehogy lemossátok – figyelmeztette közben lányait. – A boszorkányok borzasztóan undorodnak a fokhagymától, biztosak lehettek benne, hogy amíg érződik rajtatok a fokhagymaillat, addig egyetlen boszorkány sem fogja szopogatni egyetlen testrészetek sem – világosította fel fintorgó csemetéit a gondos anya, akik soha többé nem panaszkodtak arra, hogy kishúguk bármiféle módon is gonoszkodna felettük.
A két lány nyavalygásának megszűnéséhez valószínűleg a félelem is hozzájárult, hiszen a néhány hétre az adott események után háborúba vonult édesapjuk csakhamar odaveszett a fronton, amihez – annak ellenére, hogy soha nyíltan ki nem mondták – meggyőződésük szerint Verácska mágikus tudományának is köze volt. Ha nem is közvetlenül, akkor közvetetten, néhai mesterasszonya révén: a falubeliek nagy része osztotta azt a véleményt, hogy Putyora Ottó tragikus halála tulajdonképpen Borka boszorka bosszúja volt máglyára vetett cókmókjaiért.
A háborús évek okozta beszűkült lehetőségek közepette, férfitámasz nélkül, három serdülő lánnyal az oldalán, Incike kénytelen volt a puszta fennmaradás érdekében szép lassan eladogatni előbb a jószágokat, majd a termőföldeket is. Idősebb lányai, a nincstelenségtől menekülve, nagyon korán férjhez mentek, úgyhogy Incike és Verácska már kettesben várták meg a lecsatolást. Megmaradt kertjükben veteményeket termesztettek, az udvarban baromfit tartottak, és alkalomadtán szolgálatba álltak módosabb gazdákhoz: kapálni, csépelni vagy más idénymunkát végezni, kitakarítani a házat, illetve nagyobb összejövetel esetén megfőzni. A két idősebb nővérrel kezdetben is elég lazán tartották a kapcsolatot, miután pedig azok a jobb élet reményében elhajókáztak Brazíliába, majd három hónapos ingyenmunka után a kávéültetvényeken, lehorgasztott fejjel visszatértek szülőfalujukba, mire Incike a maga modorában megjegyezte, hogy ezért kár volt a nagy hűhó, kapálni és kacsazni itt is van mit, teljes mértékben megszűnt köztük minden kapcsolat. A két lány annyira megsértődött édesanyjuk szellemeskedő észrevétele hallatán, hogy soha többé tájára se néztek, még akkor sem voltak rá kíváncsiak, amikor Incike halálos ágyán feküdt, pedig odáig idestova egy teljes évtized eltelt.
Verácskából közben dolgos, hallgatag nagylány lett, aki visszafogott életet élt, társaságban rendszerint csak az édesanyjával mutatkozott. Kislánykori kapcsolata a vén Borkával, és ennek folyományaként a boszorkánypraktikákban való jártassága, lappangó feledésbe merült. Csaknem húsz évnek kellett eltelnie, mire a jó emlékezőkészséggel rendelkező idősebb falubeliek újra feszegetni kezdték a témát, aminek értelemszerűen megvolt a maga miértje. A maga huszonhat esztendejével Verácska már valóságos vénkisasszonynak számított, amikor Bika Karcsi egyszülött lányának menyegzőjén megismerte a vele egyidős Juhász Misut, a néhai tanyasi juhász nevelt fiát, aki felbérelt vőfélyként volt jelen a mulatságon. Miközben édesanyja a vacsorai terüljasztalkámhoz gyúrta a fasírtokat, addig Verácska fülig kipirultan a selyemkendővel és virágszirmokkal kidíszített pálcájával hetykélkedő fiatalembert bámulta, aki vacsorabeköszöntő után, ahelyett, hogy az előkelő vendégsereg közt foglalta volna el az őt megillető helyet, inkább a szakácsné és annak aranyos lánya közt mocorogva, a konyhában fogyasztotta el az esti betevőt.
Bika Sára asszonnyá válását követő harmadik napon Incike gyomorfájdalmakra panaszkodva – biztos elcsapta a hasam a sok lakodalmi finomság, mondta – ágynak esett, ahonnan soha többé nem kelt fel. Verácska hónapokon keresztül édesanyja betegágya körül sürgölődött: etette, mosdatta, tisztába tette a beteg asszonyt, valamint rendszeresen tájékoztatta a faluban történtekről, egyedül csak azt hallgatta el, hogy kettőjükön és a vasárnap délutánonként őket meglátogató Juhász Misun csámcsog a falu szája, mintha rózsaillatú szájöblítő lennének. Tette ezt azért, mert ha beszámol az embereket valóságosan megszállott témáról, akkor azt sem hallgathatja el, hogy a pletyka fő szajkolója a két banánzabáló naccsága, akiknek távolmaradása kimondatlanul is kínozta a beteg anyai szívet.
– Jobban be kellett volna kennem fokhagymával serdülő mellecskéiket, talán akkor nem férkőzik mögéjük a gonosz – jegyezte meg egyszer félhangon az őt fürdető Verácskának.
Ez volt Incike össz mondanivalója két idősebb lányáról, akik vele ellentétben rongyosra beszélték a szájukat a másik félről – bár inkább húguk volt a szájról szájra terjedő, napról napra terjedelmesebb változatban gyűrűző történet homlokterében. Mielőtt azonban bárki is megérthetné, miben rejlett Verácska legújabb bűne, ismernie kell a Juhász Misuhoz fűződő legendát.
A faluban kiváló vőfélyként elhíresült fiatalember örökbe fogadott fia volt a néhai vén juhásznak. A szeszélyességéről ismert Tisza folyó tisztes távolságában elterülő hatalmas birtokok gazdáinak juhaival kóborló juhász házától nem messze, a végtelen szikes kellős közepén elhelyezett keresztnél talált rá az akkor alig hároméves gyerkőcre, aki nem tudta megmondani, hogyan került oda. Az agglegény juhász, akinek tisztességes nevét sohasem ismerte meg a közvélemény, isteni gondviselésként tekintve az esetre, magához vette a kölyköt, s attól fogva a saját gyermekeként nevelte. Mint utólag kiderült, nem sokáig. A fantasztikus falusi históriák dús repertoárján kiemelkedő helyet foglal el a vén juhász életét lezáró szomorú történet is, amely Borka boszorka holmija elégetésének másnapján kezdődött. A juhász egészen a falu közelébe terelte a nyájat, s míg a birkák legeltek, jómaga körülkémlelt a környéken. Így bukkant rá a hatalmas máglya után maradt tetemes hamurakásra, de ami ennél sokkal fontosabb, néhány méterrel odébb így lelt rá a banya botjára is.
– Ez aztán a rendkívüli példány! – dicsekedett el néhány nappal később a falusi piacon. – Bizonyára valamelyik földesúr veszítette el menet közben, de apja fasza neki, ha így vigyázott rá, meg sem érdemli, én bezzeg senkinek nem adom vissza, ne is keressék rajtam, én ezt tisztességesen találtam, és ezentúl csak engem illet – mondta mindenkinek, aki leállt meghallgatni, de nem akadt senki, aki megmondta volna neki, valójában miféle bottal kérkedik.
Ettől függetlenül a csinos pálca már néhány héten belül éreztetni kezdte hatását.
– Szellemek vannak a házamban – panaszkodta el a határban dolgozó parasztok egy csoportjának, akikkel nyájlegeltetés közben futott össze. – A múlt héten egyik éjszaka kimentem a budira, amikor egy fura fényességet vettem észre közeledni felém. Gyorsan elvégeztem a dolgom és beszaladtam a házba. Épp időben, mert alighogy becsaptam magam után az ajtót, egy pillanatra az egész környék úgy kivilágosodott, mintha egy apró napocska telepedett volna a háztetőre. Annyira megijedtem, hogy utána egy szemhunyásnyit sem tudtam visszaaludni, csak bozsékoltam szakadatlanul, olyan hangosan, hogy még Misike is felébredt. Azóta éjszakáim valóságos pokollá változtak. Ezek a gonosz szellemek – mert mi mások lehetnének, ugye? – szüntelenül egzecíroztatnak különféle galádságaikkal. Például alighogy lehajtom a fejem a párnára, úgy érzem, mintha valaki rám telepedne, és bárhogyan is forgolódom, nem tudom magamról levetni a rámnehezedő terhet. Vagy: időről időre különös hangokat hallok a padlásról, de amikor felmerészkedem a lajtorján, a zajok nyomban elnémulnak. Nem tudom, mitévő legyek, de ez a garaboncia tisztességesen eljátszadozik az idegeimmel – mesélte, és kínkeservesen felnevetett, zengő kacagásába hisztérikus felhangok keveredtek.
A falubeliek többségének nem is kellett ettől több annak leszögezéséhez, hogy Borka boszorka botja járatja a bolondját a szegény juhásszal, bár olyanok is akadtak, akik más álláspontot képviseltek: a babonára és bűbájosságra kevésbé fogékonyak szerint csupán arról volt szó, hogy az öreg juhász egészségtelen életet folytatott, nő hiányában dögire gyakta a gyapjat, amitől végül birkahúgyagyúvá vált. Bárhogyan is legyen, épp hogy kizöldellt a rét és madárcsicsergéstől lett hangos a határ, amikor egy napsütéses reggelen a vén juhász a saját fizetségének szánt egy bárány híján egész nyáját gazdáihoz terelte, hogy már délután a tanyavilág közepébe épített házikójával szemben magasodó ódon szilfa kemény ágára lógassa fel magát. Úgy festett a két fa között kifeszített spárgán száradó ingek tövében, mint cérnával felaggatott diók mellett egy színes ezüstpapírba csomagolt szaloncukor a karácsonyfán. A nyolcéves Misike talált rá, aki záporozó könnyeivel itatva át a szikes bánáti legelőt, azon nyomban a legközelebbi szomszédba futott jelenteni a szörnyű hírt, majd a bárányért cserébe néhány évig ott is maradt: mindaddig, amíg nem lett elég erős és eléggé körmönfont ahhoz, hogy gondoskodjon magáról. A vén juhász ugyanis egy darab papíron azt hagyta meg, hogy azt a szomszédot illeti meg a bárány, aki néhány évre magához veszi a kisfiút, majd miután beérik az agya lágya, hazajöhet. Így is történt, Misike tizenhárom évesen költözött vissza jussába, s attól a naptól kezdve egyedül tartotta el önmagát: nevelőapjához hasonlóan jószágot őrzött a réten, napszámba ment vagy alkalmi munkát vállalt a faluban. Több mint egy évtizeden keresztül önnön mikrokozmoszába begubózva, átlagos hétköznapi életet élt, semmiben sem különbözött a tanyavilág bármelyik más névtelen kisemberétől, mindaddig, amíg egy nagytakarítás közepette a padlás rejtett zugában rá nem talált a néhai Borka boszorka csodálatos botjára.
– A kutyafáját! – kurjantotta el magát, miután a portól és pókhálótól kézelőjével megtakarított botot közelebbről is szemügyre vette.
(Folytatása a következő számban)
