Nermes István: Morovici spirális vihar
.
Rövides álmélkodás után hirtelen összekapta magát, a talált tárgyat hóna alá kapva lecsörtetett a meredek létrán, és azonnal nekilátott rendbeszedni az idő vasfogától kikezdett gyönyörűséges pálcát: először is kitakarította berakodott rovátkáit, ezt követően a különféle foltok eltüntetése érdekében lecsiszolta a felületét és fehérre festette, majd végezetül lelakkozta. Olyan megragadóan csillogott-villogott, hogy sorra meg is fordultak utána, úgy a legények, mint a lányok, amikor először magával vitte a falusi bálba.
Vérbeli vőfélypálca, jegyezték meg többen is, tudálékosan mímelve jártasságukat a szakmában, Misunak azonban nem kellett több, azonnal tudakolózni kezdett a vőfélymesterség iránt, és már másfél esztendő után kiváló vőfélyként ünnepelte a falu, akinek a szolgálataiért ácsingózott valamennyi örömapa és örömanya. Érdekes módon a vőfélypálca ragyogása annyira elkápráztatta az embereket, hogy senkinek sem jutott eszébe felvetni a csicsás bot származásának kérdését mindaddig, amíg a két idősebb Putyora-lány inkább irigységből – mert ennek a szép szál daliának pont azon a göthös húgukon esett meg a szeme –, mintsem kíváncsiságból, szóvá nem tette azt. Csupán egy kis gondolkodásra serkentő rossz szándék szükségeltetett ahhoz, hogy a dicsőített vőfélybotot valaki kapcsolatba hozza a vén juhásszal, illetve a néhai faluboszorkánnyal. A két hölgyemény története egyszerű volt, és a féltékenység szülte higgadt logika megnyerőképességével fészkelte be magát a falusi agyakba: Verácskában és Misu botjában igazából Borka boszorka lelke talált rá önmaga másik részecskéjére, s tulajdonképpen a két varázserő vonzza egymást, nem a két fiatal. A felvetés hatására a legelső adódó alkalommal feltették a pálcája eredetére vonatkozó kérdést Misunak, aki mitsem gyanítva, bevallotta, hogy a padláson találta körülrajongott botját, és valószínűleg nevelőapjáé volt. Ennyi elegendőnek bizonyult a jónépnek, hogy ezentúl, amekkora ívben csak lehet, a fiút is és a lányt is elkerülje, akiknek helyzetét tovább nehezítette Incike betegsége – a legújabb fejlemények tükrében senki nem kételkedett abban, hogy a gyomorbántalmakra panaszkodó asszony betegsége mögött valójában valamiféle boszorkányság rejlik: a gonosz követeli magának a helyet. Hogy mindez még ne legyen elég, a két ifjú szerelmes helyzetét tovább súlyosbította Ignác plébános tragikus hirtelenséggel bekövetkezett elhalálozása.
– Világéletében makkegészséges volt, sohasem betegeskedett, sőt még orvoshoz sem járt soha, csakis ez a két átkozott pokolfajzat megjelenése végezhetett vele – szállt szájról szájra a hátborzongató megállapítás, ami sajátos változatban csakhamar az újonnan érkezett Szratykó plébános fülébe is eljutott.
Noha gyorsan kitudódott róla, hogy rendkívül intelligens és művelt, saját anyanyelvén kívül még hét nyelven – köztük sajátos akcentusban magyarul is – tökéletesen beszél, Istennek a távoli Alpok lankáiról származó szolgáját egy kis tartózkodással fogadta a falu lakossága. Szratykó tiszteletes, annak ellenére, hogy még harmincadik életévét sem töltötte be, tisztában volt azzal, hogy mindenekelőtt el kell nyernie a falubeliek bizalmát, ami, viszonylag zárt közösségről lévén szó, nem lesz egyszerű. Többek között ezt a célt szolgálta erélyes fellépése egy hivatásos sírásó és temetői gondnok kinevezése érdekében, amit már néhány nappal előde temetése után szorgalmazni kezdett, s aminek eredményeként jutott egy életen át tartó munkahelyhez az ifjú Dudás, a falu történetének egyetlen temetőcsősze. A fent kitűzött cél megvalósítását szolgálta továbbá az is, hogy a falubeliek köréből sekrestyést nevezett ki, mégpedig Gombos Bandika, a jóhiszemű falubolondja személyében. Bandika mindarra képes volt, amire a falu legjobb fejei: írt, olvasott, jól értett a számtanhoz, bármiféle kerti munkát rá lehetett bízni, tudott mosni, főzni, vasalni, takarítani, s mindemellett még szorgalmas is volt. Egyedül csak határtalan előzékenysége és nagylelkűsége különböztette meg őt a falu átlagpolgárától: Bandika nem tudott haragot tartani, de még dühösnek sem látta soha senki, ha pedig netán valaki nagyon megbántotta volna, legfeljebb szomorú volt és sírt, bár leginkább egyféle morális paradicsomkertben leledzett, és nem vette fel a rosszmájú megjegyzéseket és cseszegetéseket, hanem naivitásában a legtöbbször jómaga is mosolygott rajtuk. Különcségének egyetlen kézzel fogható megnyilvánulása a gombok iránti rajongásban rejlett, amire a neve elé helyezett jelző is utalt, s ami bizonyos idő után teljesen felváltotta a nagy többség számára ismeretlen vezetéknevét. Amennyiben éppen nem egy tál meleg vacsoráért vagy a másnapi mindennapiért dolgozott valamelyik falubelinél, Bandika rendszerint a település porát taposta, és gombokat keresett, amelyeket aztán otthon ünneplő kabátjára vagy nadrágjára varrt fel díszek gyanánt. Nem ritkán egyik-másik jószívű falubeli meg is ajándékozta néhány gombbal, amiért Bandika mindig végtelenül hálás volt, s ha legközelebb megpillantotta az illetőt az utcán, messziről futni kezdett elébe, hogy mélyen meghajolva megemelje előtte színes gomboktól hemzsegő kalapját.
Szratykó plébánosnak a falutemplomban celebrált első vasárnapi szentmiséjére Bandika mindenféle színű, alakzatú és nagyságú gombokkal televarrt szerelésben jelent meg. Úgy festett, mint egy rurális diszkó-transzvesztita – fél évszázaddal saját kora előtt. Szembetűnő külsője azonnal felkeltette a fiatal pap érdeklődését, aki nyomban tudakolózni kezdett kiléte felől. Tulajdonképpen a róla kapott információk összessége, valamint a vele folytatott néhány perces röpke eszmecsere adta az ötletet Szratykó plébánosnak, hogy templomi szolgát foglalkoztasson.
– Én nagyon sajnálom az Ignác tiszteletest, tegnap vittem is egy kis büdöskét a sírjára – magyarázta Bandika az új plébánosnak első beszélgetésük alkalmával. – Ignác tiszteletes mindig jó volt Bandikához, mindig adott Bandikának sok gombot, és azt mondta neki: Bandika, most menj szépen haza, varrd fel valamire ezeket a gombokat, és felejtsd el, hogy bárkit is láttál volna tegnap este a plébánosi lakba bejönni, hiszen tudod, hogy a gyónás szent dolog, ezért a bűnbánó személy és Isten szolgája között kell maradnia; és Bandika mindig szófogadóan elfelejtette, éppen melyik asszonyság ment meggyónni vétkeit Ignác atyánál. Nagyon jó ember volt Ignác plébános, többször mondta neki Bandika: tisztelendő atyám, maga olyan csúnyán köhög, miért nem keresi fel a városi doktor urat, azt mondják annak vannak olyan csodabogyói, amelyektől megszűnnek az ember nyavalyái; de ő mindig azt válaszolta, hogy majd ha eljön az ideje, akkor az Isten megszünteti a köhögését, no meg mi lenne velünk, bűnösökkel, ha ő egy percre is elmenne: csitt-csatt megfingattatnátok egymást, mondogatta nem egyszer pont ezekkel a szavakkal. És lám, máris bebizonyosodott, mennyire igaza volt – állapította meg sejtelmesen Gombos Bandika, és felsóhajtott.
– Ezt hogyan érted? – kérdezte tőle Szratykó plébános magyar fülnek kissé furcsa akcentusban, mire Bandika nyelt egy nagyot, majd a következőképpen válaszolt:
– Az úgy van, mélyen tisztelt szent atyám, hogy a falu népe azt seppegi, hogy szeretett plébánosunkkal a halott Borka boszorka szelleme végzett a Botos Misu vőfélypálcája és Putyora Verácska által. A minap pitymallatkor egy csapat slampos kölyök a falu szélén rá is támadott Misura, Bandika éppen arra kereste a szétszórt gombokat, és egy bokor mögül látta az esetet. Hangosan kiabáltak, hogy majd elveszik a Misu botját és felaprítják duggatónak, de amikor megpillantották azt, inukba szállt a bátorságuk, arcuk színe meg úgy elváltozott, mintha csak a gatyájuk lenne, így hát megelégedtek azzal, hogy véresre gyepálták a szegény legényt. Bandika akart segíteni, de nem merte kitolni a seggét búvóhelyéről – magyarázta cirkalmas nyelvezetével a jóhiszemű falubolond, majd elcsukló hangon hozzátette: – Bandika gyáva. Megijedt, hogy a bagázs őt is eldöngeti, ezért behúzta fülét-farkát, amikor pedig már mindenki eltűnt a láthatárról, akkor ő is eloldalgott.
(Folytatása a következő számban)
