Misunak pedig sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy az összerogyás határán lévő tanyasi vityilló közelében egy kisebb földparcellát vásároljon, de alighogy először bevetette immár saját földjét, és nekilátott öröksége renoválásához, addigra a megszállók különösebb hűhó nélkül bemasíroztak a folyó túloldalán elterülő városba – a faluban is éreztetvén jelenlétüket. Misu tehetetlenül vette tudomásul a társadalmi fejleményeket, a végtelen szikes kellős közepén a botjára támaszkodva úgy állt előttük, mintha csak egy minden útjában lévő állatot, növényt és apró kavicsot magával ragadó, könyörtelenül hullámzó víztömeg előtt állna.
Hasztalan remélte, hogy a saját termőföld megszerzésével jobbra fordíthatja családja gazdasági helyzetét, az adott körülmények között örült, ha sikerült neki biztosítania a betevő falatot mindhármuk számára.
Hasonlóan volt ezzel a többi falubeli is, olyannyira, hogy a háború negyedik telén nem kevesen voltak azok, akik a szó szoros értelmében éheztek. A már-már kibírhatatlan állapotot csak súlyosbította a falu fél évszázados történetében soha korábban nem tapasztalt hideg. A fogcsikorgató fagyok már a kora őszi napokban beköszöntöttek, decemberre még a leggazdaságosabban melegedő háztartásoknak is – amelyeknek tagjai a kemence melletti kellemes társalgás helyett inkább pokrócokba csavarva ücsörögtek, illetve minél több időt a dunna alatt heverészésre fordítottak – fogyóban volt a kukoricacsumából és a nyáron összegyűjtött fából álló tűzrevaló-tartaléka. A férfiak kénytelenek voltak összefogni és kisebb-nagyobb csapatokban a falu szélétől 14 kilométerre kanyargó Tisza menti erdőben biztosítani családjuknak a tüzelőt. Botos Misu egy nyolctagú favágó különítmény tagja volt, amelybe rajta kívül még Sziveri Matyi, Rácz Ernő, Mári Oszkár, Kurunci Géza, Kukli Lajos, Hatalák Attila és fia Kálmán tartoztak, valahányan szegénysorsú kisparasztok.
Luca másnapja volt, Verácska becsomagolt férjének néhány töpörtős pogácsát, megcsókolta és útjára bocsátotta, a kapuból még utána kiáltva: iparkodjon haza vacsorára! Azokban a percekben, amíg az egyik kezében hatalmas fejszét, a másikban pedig a talizmánbotját lóbázó férje után bámult, meg sem fordult a fejében a gyanú, hogy utolsó alkalommal látja élete emberét, mert ha igen, akkor valószínűleg megpróbálja lebeszélni az aznapi fabeszerzésről, annál is inkább, mert csontig nyilalló hideg volt, mint később kiderült, a többi csapatok le is mondták a napi fuvart. Misu három nadrágon keresztül is érezte a könyörtelen évszak acélszorítását, ennek ellenére a találkozóhelyen azzal ugratta a hazatérést fontolgató társait, hogy legalább majd többet dolgoznak, mert senkinek sem lesz kedve sokat pipahujázni. Nem is volt: a délelőtti órákra ahelyett, hogy kissé megenyhült volna, inkább még néhány fokkal csökkent a hőmérséklet, az erdőben annyira lehűlt a levegő, hogy a szakadatlanul pöfékelő öreg Sziveri Matyinak a pipájába belefagyott a parázs, a folyó irányából egyre erősödő kegyetlen szél süvítése pedig tovább nehezítette a nyolc férfi munkáját.
– Gyerünk haza! – vetette fel dél körül szinte könyörögve Mári Oszkár.
Felszólításában valamennyien saját benső hangjukat vélték felfedezni. Különösebb egyeztetés nélkül pakolni kezdték a kivágott fatörzseket és az összegyűjtött ágakat a lovaskocsira, amikor idegen beszédre lettek figyelmesek. A hangok érkezésének irányába fordultak és csakhamar egy több tíz főből álló partizánosztagot pillantottak meg maguk előtt.
– Dobrovoljci!1 – kiáltott fel örömittasan a parancsnoknak látszó figura a nyolc falubeli számára különös szerb kiejtéssel, és megpaskolta a hozzá legközelebbre álló Rácz Ernő vállát.
A nyolc férfi hasztalan próbálta megértetni a jövevényekkel, hogy ők csak egyszerű falusi parasztok, akik nem értenek sem a világpolitikai helyzet alakulásához, sem a háborúskodáshoz, ők legfeljebb vaddisznókkal, kányákkal vagy különféle növényparazitákkal tudják felvenni a harcot, az időjárási viszonyok viszontagságaival szemben már csak imával küzdhetnek, valódi csatákat pedig, amelyekben emberfejek hullnak a porba, eddig csak a képzeletükben láttak, amikor idősebb hozzátartozóik vagy ismerőseik régi ütközeteket ecseteltek nekik. Mentegetőzésük azonban nem hatotta meg a partizánkomisszárt, aki a bizonytalanok és puhányok érveivel szembeni dörzsöltségét fitogtatva, megmagyarázta a hidegtől és az ijedségtől egyaránt vacogó falubelieknek, hogy ez másmilyen harc, mint az összes korábbi, ezt nem nagyurak folytatják nagyurak ellen a pórnép által, hanem a kisemberek, a munkások és a parasztok a maguk kezébe vették a dolgok irányítását, hogy az idegen betolakodóktól és a zsarnokoskodó hazai gazdagoktól is mindenkorra megszabadulva, egy igazságos társadalmat hozzanak létre, amelyben mindenkit minden egyformán megillet, és mindenkinek mindebből egyformán jut majd. Az alkalmi favágók további vonakodására, defetizmussal vádolta meg őket, ami szavai szerint felér az árulással, a kollaboránsokkal szemben pedig nincs kegyelem, figyelmeztette őket ellentmondást nem tűrő hangon, amiből a nyolc férfinak lassan leesett, hogy ebből a kelepcéből aligha fognak egykönnyen megszabadulni.
– Úgy viselkedtek, mint valami begyepesedett vénemberek. Még néhány csihi-puhi és kivívjuk a totális győzelmet. Nem szégyellnétek magatokat, hogy ti nem járultatok hozzá a szebb új világ kialakításához?! – korholta őket a verbuváló.
Ha beletörődve nem is, de legalább tudomásul véve sorsuk hegyi folyó hevességével tajtékzó alakulását, a didergő favágók fejet hajtottak a felhívásnak, hogy „önkéntesekként” sorozzák be őket, ami azzal járt, hogy lovaikat, szekereiket, fejszéiket, az összegyűjtött tüzelőfát, de még a megmaradt Luca-pogácsát is be kellett adniuk a „közösbe”. A rögtönzött nacionalizációt a társaság készlete közül egyedül csak Misu botjának sikerült elkerülnie, de nem azért, mert a szemfüles parancsnoknak nem akadt meg rajta a szeme, hanem azért, mert a néhai sztárvőfély szorosan magához szorítva ereklyéjét, határozottan kijelentette: botja nélkül ő egy talpnyit sem megy tovább. A tekintetéből sugárzó elszántság azt sugallta az akkurátus partizánvezérnek, hogy most talán okosabb lesz egy Misu férfiasságának megkérdőjelezésére vonatkozó ízléstelen megjegyzéssel és egy legyintéssel elintézni a dolgot, mintsem konfliktusba bonyolódni, és azzal együtt a többieket is magára haragítani. Ennek következtében néhány nappal később, amikor a befagyott Tiszán és Dunán túl az első sorokba vezényelték őket a megszálló erők megtámadására, Misu volt az egyetlen, aki a bánáti brigádból „komolyabb harci eszközzel” is rendelkezett, a többieknek fegyver gyanánt fagytól összeaszott kukoricaszárat nyomtak a kezébe. Megszeppenésük láttán arra utasították őket, semmit se aggódjanak, jönni fognak utánuk valódi fegyverekkel, ők csak rohanjanak előre és torkukszakadtából ordítozzák azt, hogy Hurrá!, attól a gaz fasiszták úgy begazolnak majd, hogy a többségük azon nyomban kereket old. Valójában egy széles mezőn kellett megrohamozniuk a jól elbarikádozott ellenséges osztagot, amely tagjainak semmi okuk sem volt a megfutamodásra egy kukoricacsuhés gittegylet maréknyi képviselőjétől. Az új harcosok hőzöngve szóvá is tették, hogy egy ilyen akció felér az öngyilkossággal, de a parancsnok, rájuk szegezve géppuskáját, kertelés nélkül figyelmeztette őket arra, mit von maga után a parancsmegtagadás vagy dezertálás egy komoly hadseregben – márpedig ők abban vannak. Hatalák Attila csak azt kérte, legalább tizenhét esztendős fiát hagyják ki az akcióból, hiszen gyerek még, sopánkodott, de a partizánfőnök csak annyit mondott, éppen elég idős ahhoz, hogy kivegye a részét a dicső népfelszabadító háborúból. Látva barátja gondterhelt arcát, és egyetlen kislányára gondolva, akit – egyre biztosabb volt ebben – valószínűleg soha többé nem fog látni, Misu összeszorult torokkal odalépett az ifjú Hatalákhoz és kezébe nyomta a botját.
– Nesze! – mondta neki. – És aztán jól húzz oda az első fasisztának, aki utadba kerül!
A fiú szó nélkül átvette a gyönyörűséges pálcát, de mielőtt még remegő ujjaival sikerült volna jobban is megvizsgálnia, a parancsnok hangos ordítással jelezte, hogy elérkezett a történelmi pillanat, majd magasba emelve fegyverét, felüvöltötte, hogy Hurrá!, és megindította a rohamot.
Elsőnek az öreg Sziveri Matyi esett el, őt követően Attila, majd Mári Oszi, Kukli Lajos, Rácz Ernő, Kurunci Géza és végezetül Juhász Botos Misu, akinek egy sorozattűz kaszálta végig a gyomrát, egy pillanat alatt mindenestül kifordítva annak belső tartalmát. A néhai vőfélynek annyi ideje sem volt, hogy kezével odakapjon szétfröccsenő beleihez, a testét ért találatoktól azon nyomban élettelenül rogyott le a fagyos földre. Az ifjú Kálmán, aki szinte paranoikus ijedtségében az első áldozatokkal egyetemben a síkos talajra zuhant, a szeme sarkából elképedve nézte végig édesapja és a többi falubeli megsemmisülését a politikai eszmevilág véres oltárán. Kamaszgyomra képtelen volt feldolgozni az éles lövedékek és milliónyi apró srapnel által széttrancsírozott testek látványát, aminek következtében ontani kezdte kifelé magából a salakanyagot. Kétségbeesettségében remegő ujjakkal kabátjához szorította maga alatt a csicsás botot, és eleget téve a természet szólításának, egyszerre hányt és fosott, miközben szemére kristálytiszta könnycseppek fátyla borult. Órák múltak el, mire a gépfegyver-ropogtatás és a kézigránát-robbanások sora elnémult, de hogy mennyi, Kálmán aligha tudta volna megmondani, ő már földreborulásának pillanatában elveszítette időérzékét, csak feküdt mozdulatlanul saját okádékába hajtott fejjel és bepiszkított nadrágjának gőzölgésében, míg a hátborzongató csatazajt fel nem váltotta a még kísértetiesebbnek ható síri csend. Ekkor megmozdult, lopva szétnézett maga körül, de egy árva lelket sem látott: látómezejében mindenfelé hullahegyek sorakoztak kusza összevisszaságban. Először arra gondolt, hogy odakúszik édesapja holttestéhez, de ezt az ötletet gyorsan elvetette, attól tartva, nehogy valamelyik oldalról még egyik-másik önjelölt orvlövész figyelemmel kísérje a terepet. Görcsösen megszorította a botot és tehetetlenségében tovább mímelte a hulla szerepét, lassan már a reményt is feladva, hogy sikerül neki ép bőrrel kimentenie magát a megszállók, a felszabadítók és a zord hideg képezte áldatlan háromszögből. Szerencséjére csakhamar sötétedni kezdett, és ha a zord időjárás ellen nem is, de a két fél katonáival szemben az éjszaka remek szövetségesnek bizonyult. Kálmán összegyűjtve megmaradt bátorságát, lassan megmozdította meggémberedett végtagjait, óvatosan felemelkedett, kabátjának kézelőjével letörölte arcáról a ráfagyott hányadékot, majd a hozzá közel fekvő hullák egyikéről émelyegve lecibálta a nadrágot, hogy kicserélje a saját összepiszkítottjával. Négykézlábra ereszkedve hagyta el a színteret, és több száz métert tett meg kúszva, mire elővigyázatosan felemelkedett, hogy körülnézzen, melyik irányban a legkisebb az esélye annak, hogy bárkivel is összefusson.
(Folytatása a következő számban)
1 Önkéntesek! (szerb)
