Baktatunk hármasban télvíz idején a zentai tanyavilágban, az adahatári iskola irányába. Véletlenül akadt kezembe a kép, még filmről készült úgy két évtizede, fekete-fehér. Az jut eszembe róla, hogy nem olyan nagyon régen még járta a vidéket a riporter, sárban-fagyban is, olykor éjszaka is. S most a terepjárás okát-értelmét keresem, s abban állapodok meg önmagammal, hogy valami közösségi élménykényszer hívott bennünket első látásra idegennek tűnő emberek közelébe: falvakba, tanyákra. Kérdezni, válaszokat kapni, beszélgetni múltról és jövőről.
Máris három téma vetődött föl – a közösség, a régi idők és a jelenné ért jövő –, pedig még be sem tértünk az iskolába, ahová annak idején a fényképen látható utunk vezetett. Most már nem is tudnánk, mert öt évvel ezelőtt utolsó tanulói is elhagyták, miután százhúsz esztendeig szolgálta a diáksereget, írás- és olvasni tudást osztogatva. A Tisza mente utolsó tanyai iskolája volt ez, időnként félszáznál több gyerekkel, amikor be sem tudta fogadni mindannyiukat. Befogadta viszont tanítóit – miként a tanyavilág lakossága is –, köztük Sőregi Terézt, aki a nyugdíjkorhatáron is túl, négy évtizeden át oktatta a gyerekeket, mint ahogy a szüleiket is. Megbecsült „családtag” lett a tanyaiak körében, sokkal többet vállalva a tanítóskodásnál szinte a múlt rendszer kezdetétől az elmúlásáig. Együtt építgette a szülőkkel a gyerekek jövőjét, meg a közösségi életet is, miként induláskor fiatalként az iskola tőszomszédságában a művelődési otthont – későbbi rendezvények színhelyét. Meglehet, hogy ha kevesebb hittel és hivatástudattal megáldott tanító került volna helyére, Adahatáron már az iskola sem lenne meg – a műemléki védelem nem nyújt garanciát megmaradására –, ahogyan a tanyáknak is csupán romjai.
A szocialista rendszer világképébe nem illett bele a tanyavilág, hogyan is illett volna, amikor a nagybirtokok jelentették a jövőt a magántulajdonnal szemben. A szülőhelyükért és közösségükért küzdők java részét az iskola tartósan kinn tartotta, nélküle régen szétszóródtak volna falvakban-városokban, így viszont hosszú ideje folyamatosan tart a lemorzsolódás, gyaníthatóan ugyanazzal a végkifejlettel. Mert későn épült meg, alig több, mint két évtizede az aszfaltút, mely most már inkább arra jó, hogy száraz lábbal távozhassanak innen azok, akik mindmáig kitartottak. De valójában marasztalhat is, hiszen a gyerekek utaztatását megoldotta: diákbusszal utaznak naponta a majdnem húsz kilométerrel távolabbi faluba.
Különös vagy éppen természetes, hogy a sorsfordulók olyankor jönnek, amikor nem nagyon számítunk rájuk, és épp a sötét idők formálnak közösséget, a rombolás hoz nem várt fordulatot. Így volt ez a század utolsó évtizedében is, amikor az iskola udvarán nyári ifjúsági táborok váltották egymást, a jövő reményét fölvillantva az intézmény és a vidék lakosai előtt egyaránt.
Most pedig állítólag történelmi rendszerváltást él velünk együtt a tanyák népe, és farmergazdálkodást jövendölnek számukra – magyarán: egyféle tanyai életet –, halódó közösség helyett valami újat vagy annak tűnőt. Ami viszont biztos: nagyvárosok lakosai – egyelőre nem tömegesen – tagadják, hogy jó esélye és tartós jövője van a bizonytalan alapra épülő jelenlegi világrendnek, hiszen esély sincs fenntartható fejlődésre, így hát tudatosan vonulnak ki a természetes környezetbe úgyszintén tudatos életet élni, közösséget alapítva.
Igen, mindezt tartalmazza egy tanyai iskola bezárása meg egy két évtizedes fénykép. Mert ki gondolta volna akkor, hogy az történik velünk, ami azóta történt. És érdemes nagy körültekintéssel fényképezni – immár színesben és digitálisan –, akár a bezárt iskola falát önszorgalomból tapasztó tanyai embert is, mert bizonyosan mást mesél majd újabb húsz esztendő múltán a fénykép, mint ami most hihetőnek tűnik.
