.
– Lehet, hogy valóban van valami abban, amit kisgyerek koromban rebesgettek a faluban: te tényleg boszorka vagy! – mondta közvetlenül párttisztségi kinevezése után Veronkának egyik látogatása során, amelynek alkalmával élelmiszer-készlettel látta el jótevőjét és annak lányát.
Az asszony semmit sem szólt a megjegyzés hallatán, amely úgy hasított tudatába, mint a korhadó múlt televényébe ejtett mag, csak csípőre tett kézzel sejtelmesen elmosolyodott, és végigmérte az alig néhány hónappal ezelőtt még teljesen kiábrándultnak és elesettnek tűnő ifjoncot, ahogyan mély elragadtatással adja elő kitalált történeteinek egyikét a szépséget egyre kifejezettebb módon megtestesítő kislányának. Napról napra nagyobb tapasztalattal rendelkezett ebben, hiszen a környék valamennyi magyarlakta településére őt szalasztották beszámolót tartani a népfelszabadító háborúról, amelyek során hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetekkel traktálta hallgatóságát az elszántság bátorító erejéről. Porbafingó apróságok, bogárszemű süvölvények, dimberedő-domborodó kamaszlányok, életerejük teljében levő férfiak és nők, tekintélyes korú asszonyságok és pipaszárat szopogató aggok egyforma beleéléssel hallgatták végig Partizán históriáit, amelyek alapján a későbbiek során még néhány film is készült. Előadásai folyamán az élő partizánlegenda valahányszor elmesélte, mily módon gyújtott fel egy egész búzatáblát annak érdekében, hogy az ellenségnek ne legyen mit ennie; részletesen előadta elsöprő sikert arató diverzáns akciójának történetét, amelynek során néhány társával egyetemben lebukfencezett a hegyoldalról egy hatalmas híd alá, és fél éjszakán keresztül várta a fasiszta motorizált alakulat megérkezését, hogy felrobbantsa alatta a mély kanyonon átívelő hidat; hetykén ismertette közönségével, hogy rá sem bajszintva az ellenség túlerejére, hogyan állt ki szemtől szembe tizenkét állig felfegyverzett náci katonával, és lőtte őket halomra; valamint aprólékosan beszámolt ama zseniális ötletének megvalósításáról, amelynek köszönhetően egy egész partizánosztagot sikerült megmentenie: a sok száz sebesültet számláló brigád az ellenség körgyűrűjébe került, aligha volt menekülési lehetősége, amikor Kálmán azt találta ki, hogy robbantsák fel a közeli folyó felett a hidat, aminek láttán az ellenség – igazolva hősünk elvárását – átcsoportosította haderejét, és a partizánok zavartalanul átkelhettek a sebesen hömpölygő folyón.
A személyesen kreált partizánmesék előadásán kívül Kálmán más kérdéskörökben is egyre jobban beilleszkedett az új hatalom működésébe, sokszor épp ő volt az, aki érdembeli intézkedéseket foganatosított a kitűzött cél megvalósítása érdekében, emellett számos javaslatot tett újabb feladatok lefektetésére. Egyik ilyen javaslata volt például az A hét néphős elnevezésű, édesapja és társai tiszteletére emelt emlékmű is a falu főutcáján, amelyet az elkövetkező fél évszázadban nagy csinnadratta közepette minden évben megkoszorúznak majd a falu elöljárói és a helyi kisiskolások, s amelynek leleplezésekor az ifjú Kálmán tömegeket megríkató beszédet mondott az emberi méltóságról és szabadságról, a proletári bátorságról, illetve a nemzetek és nemzetiségek közötti egyenjogúságról és testvéri viszonyról. Ezenkívül ő intézte el, hogy a hét szerencsétlen falubelit nyilvánítsák néphőssé, és ő kezdeményezte azt is, hogy valamennyiükről egy-egy utcát nevezzenek el a faluban. Ügybuzgósága nem maradt észrevétlenül, egyre feljebb kúszott a pártranglétrán, bő fél év alatt sikerült neki elérnie azt, hogy a falut érintő valamennyi kérdésben kikérjék a véleményét – ha nem helyi szinten, akkor a városi pártirodában. Mindebből kifolyólag egyre több meg több jutott neki a közösből, amiből ő egyre többet adott tovább Veronkának és kislányának, akik a szocialista hatalom létrejöttével igen szegényesen éltek. Kálmán mindezt az asszony iránt érzett hálából tette, Veronkát mégis feszélyezte a sok-sok ingyenes adomány, ő régi vágású teremtés volt, nem igazán hitt abban az új eszmében, hogy mindenkinek egyformán jár mindenből, ahogyan azt méltatlankodása hallatán jótevője mondogatta, hiszen látta, hogy a valóságban ez nem így működik, ő kiskora óta úgy tudta, hogy az embernek valamilyen módon mindent meg kell fizetnie, és legyen a hatalom csúcsán király, cár, elnök vagy száztagú testület, mindaddig amíg hús-vér emberek töltik be ezeket a tisztségeket, eme téren lényegében aligha változik a helyzet, hajtogatta magában heteken át, mire rávette magát az adósság törlesztésére. Mivel mással aligha tudta meghálálni Kálmán jóságát, egy este vacsorára hívta, majd az adománycsomagból készült kiadós menü után a szobájába csalta, és a hatalmas hitvesi ágyról a padlóra lökve megboldogult férje botját, az érzelmek birodalmának kapujába vezette a tizennyolc esztendős „kölyköt”. Meghallja Annácska, próbált volna menekülni a félénk partizánhős a számára egészen újszerű frontról, de háziasszonya az érett nő ösztönös rafinériájával riszálva magát, halkan a fülébe súgta:
– Kizárt dolog, megitattam mákteával – mondta, majd apró sóhajok közepette, hozzátette: – Tedd belém a húshusángot!
– Te... te tényleg boszorkány vagy – jegyezte meg lenyűgözve az ifjú szerető, mielőtt kisebb-nagyobb nehézségek árán engedelmeskedett volna a felkérésnek, de az újonnan tapasztalt „boszorkányság” ellen nyilván semmi kifogása nem volt, hiszen az elkövetkező bő fél évtizedben számtalanszor élt a lehetőséggel, egyetlenegyszer sem téve semmiféle megjegyzést Veronka állítólagos természetfeletti képességeire, hacsak nem kéjes örömmámorában tette azt – egészen más kontextusban, mint amihez az asszony hozzászokott.
(Folytatása a következő számban)
