Az ország felett tornyosodó politikai viharfelhők ellenére, hőseink életében harmonikus időszaknak számított a királyság helyében létrejött szocialista köztársaság első hat esztendeje. Lépten-nyomon tanúsított lojalitásával a párt iránt, ami nem egyszer valamelyik falubelijének a politikai megrendszabályozását elősegítő feljelentés volt, amit az illető az új rezsim iránt nyilvánosan hangoztatott szkepszisének köszönhette, Partizán egyre nagyobb társadalmi befolyásra tett szert, zsenge kora ellenére csakhamar sikerült elérnie, hogy az embereken rettegés legyen úrrá, ha netán ki kell ejteniük a nevét, vagy hirtelen hallgatásba burkolózzanak valahányszor is feltűnik a láthatáron. Bár Veronka nem mindig nézte jó szemmel ifjú szeretője tevékenységét, és ágyasi státusából kifolyólag időnként megengedhette magának, hogy egyik-másik intézkedésével kapcsolatban nemtetszését fejezze ki forrófejű pártfogójának, igazából az egyetlen haszonélvezője volt Kálmán politikai karrierhajszájának: kezdetben szinte kizárólag azoknak a különféle élelmiszercsomagoknak a segítségével tartotta fenn magát és a lányát, amelyeket a férfi juttatott el hozzá, amikor pedig az államosítást követően újraindult a városi cukorgyárban a termelés, unszolásának köszönhetően szeretője könnyűszerrel biztosított a számára egy munkahelyet.
Böszmeségében Partizán ugyan nem értette, miért kell az asszonynak nap mint nap hét kilométert a folyón túlra gyalogolnia, csakhogy dolgozhasson, amikor ő be tud szerezni a számára mindent, amit szeme-szája megkíván, de annál inkább látta ennek a lépésnek szükségszerűségét Veronka, aki már volt a falu szájának kedvenc beszédtémája, és aki nem akart ismét hasonló helyzetbe kerülni – főképp serdülő lányát igyekezett megóvni az efféle kellemetlenségek viszontagságaitól. Noha politikai téren néha túlságosan is éber szeretője még semmit sem hallott a dologról, az asszony tudta, hogy az élénk fantáziával rendelkező falu népe már rég szájára vette kettejük viszonyát. El tudta képzelni, ahogyan az egyik szomszédasszony, utcaseprés közben, kendőjének megigazítását mímelve, halkan odasúgja a másiknak, hogy a Veronkát az éjjel is meggyakta az az átkozott Kálmán kölyök, hogy rothadna bele a palavesszője abba a zsíros boszorkány-bödönbe. Az ilyen és az ehhez hasonló párbeszédek megfékezéséért kellett neki a munkahely! Azért, hogy a körülötte lévőkkel megpróbálja elhitetni, hogy önerőből tartja fenn magát és a lányát. Az az egyszerű tény pedig, hogy munkahelyét is a szeretője biztosította, már nem igazán foglalkoztatta, mivel annak megkaparintását szükség esetén könnyen meg lehetett magyarázni a néphőssé avanzsált férjjel és az egyedül nevelt gyerekkel. Veronka munkábaállása ugyan nem tartotta vissza a helybelieket a fiatal pártbiztossal folytatott kapcsolatának rebesgetésétől, de az asszonynak így legalább volt erkölcsi alibije, ami megakadályozta törvénytelen viszonyának hivatalos elkönyvelését faluszinten, amelyet egyébként nyílt titokként kezelt mindenki, még Partizán pártkollégái is, akik az évek során többször is azzal heccelték a fiút, hogy nálánál húsz évvel idősebb, vén tyúkot hág.
– Nagyrabecsült Hatalák elvtárs – köszöntötte dallamos hercegovinai tájszólásban a beidézett pártbiztost a kerületi elöljáró a Városháza egyik hűvös irodájában. Forró nyári délután volt, Kálmán egész teste verejtékben ázott a kifogástalanra vasalt uniformis alatt. – Kérem, foglaljon helyet – mutatott a harmincas éveiben járó korpulens tisztségviselő a vele szemben levő székre. – Na így már sokkal könnyebb, nemde? Nos, lapozgattam a dossziédat, remélem nem zavar, ha tegezlek, és azt kell mondanom, hogy lenyűgöző teljesítmény áll mögötted, amihez csak gratulálni tudok! Bizony nagy kár a számodra, de a párt számára is, hogy egy ilyen kaliberű káder még mindig egy istenverte faluban teljesíti a haza iránti kötelezettségét, pedig az informbürós évek alatt felmutatottak alapján akár már a fővárosban is lenne a számodra hely. Úgy ahogy mondom, hiába hitetlenkedsz, pusztán a munkád delegál oda, és akkor még arról nem is szóltam, hogy diplomáciai okokból kifolyólag a kormánynak nagyon nagy szükség lenne egy magyarul is beszélő, megbízható személyre. Szóval, minden nélkülözhetetlen szakmai és politikai előfeltétellel rendelkezel az adott poszt betöltéséhez, csupán a magánéleteddel van egy kis bökkenő. Tudod, a szocialista hatalom nem a feslettség híve, te pedig köztudottan egy erkölcsi szempontból igencsak elítélendő kapcsolatot tartasz fenn. Ne érts félre, nem Juhász Veronka elvtársnő politikai megbízhatóságát vonjuk kétségbe, elvégre egy példás munkásasszonyról, illetve egy néphős özvegyéről van szó, csupán a kettőtök viszonya az, ami sok kivetnivalót tartalmaz magában. Hogyan hitessük el az ifjú nemzedékekkel, hogy az új, szocialista családban nemzett, valamint kommunista szellemiségben felnevelt gyerekek egy még szebb világrend alappillérei lesznek, ha pártunk legkiválóbb tagjai is a romlott burzsoáziára jellemző bűnös viszonyokban leledznek?! – vetette fel a megrázó kérdést a tagbaszakadt elöljáró, majd rövid hatásszünet után, sokkal rokonszenvesebb hangnemben, így folytatta: – Az elhangzottakat hivatali kötelezettségből közöltem veled, azt, amit viszont ezután mondok, tekintsd baráti tanácsadásnak. Nincs okom kételkedni képességeidben, ezért nem értem, miért nem élsz az alkalommal, hidd el, nem sokszor adatik meg az ember életében a lehetőség, hogy vigye valamire. Neked nem is kell már ehhez sokat tenned, mindössze végérvényesen lezárod életed Juhász elvtársnőhöz fűződő szakaszát, találsz egy helyes ifjú lányt és feleségül veszed, a többi már a mi dolgunk. Gondolkodj el rajta!
Szófogadó pártkatona révén Partizán alaposan fontolóra vette a dolgot, és Veronka égettcukor illatú testéhez való vonzódása ellenére ésszerűnek találta a kerületi elöljáró javaslatát, elvégre az életben semmi sincs ingyen, győzögette magát döntése helyénvalóságát illetően, és már az első szombat délutánon, szakszerűen kirittyentve, egy nagy csokor virággal köszöntött be Veronkához, aki éppen a csirkeólat ganézta ki. Megpillantván ágyasát fényes nappal az udvarában, az asszony egy pillanatra megdermedt, majd félretéve a ciroksöprűt és kötényében megtörölve kezét, a fess vendég elé ment.
– Mit keresel ilyenkor itt? – förmedt rá.
– Lánykérőbe jöttem – mondta határozottan Kálmán.
– Micsoda?! – tátotta el a száját Veronka.
– Igen, jól hallottad, lánykérőbe jöttem. Huszonnégy éves vagyok, úgy gondolom ideje megállapodnom – hebegte a kissé zavarban lévő Partizán.
– Ki gondolta volna... – merengett el egy pillanatra az asszony, miközben csirketrágyás bocskorának talpát végigsuvickolta a fűben. – Nem gondolod, hogy kissé idős vagyok én már a lánykéréshez?
Kálmán egy pillanatra lesütötte a tekintetét, megköszörülte a torkát, majd akadozva a következőt mondta:
– Hmm... Szóval... Nos arról van szó, hogy... Hmm... Úgy értem... nyilván félreértettük egymást... Valójában én... hogyan is mondjam... én Annácska kezét szeretném megkérni... Ugyanis, ha nem tévedek a jövő héten tölti be a tizenhatot... Tehát kegyes anyai beleegyezéseddel már szabad...
Nem tudni, hogy a vőjelölt szavai női vagy anyai énjét sértették-e jobban Veronkának, tény, hogy úgy hatottak rá, mint egy éles szike, amellyel valaki lehámozta volna szeméről az évek óta éktelenkedő, ocsmonda hályogot. Hirtelenében felötlött benne valamennyi kedves ajándék – édesség, ruhanemű, játékszer –, amelyekkel ágyasa az évek során kislányának kedveskedett, és mérhetetlen dühében egyetlen mozdulattal lerúgva lábáról szaros lábbelijét, a házba rontott, hogy már a következő másodpercben megboldogult férje botjával fenyegetőzve jelenjen meg a topogó férfi előtt, obszcén falusi átkok zuhatagát szórva rá:
– Tán az agylágyító meleg azt a kevéske józan eszedet is elvette, hogy ilyesmivel elébem merészelsz állni, te tejfölösszájú senkiházi! Hogy nem sül ki a két szemed locsogásod bűzétől, anyaszomorító, léhűtő fráter! Akadna meg a seggedlyukán az a csomó, amit hitvány szavaid ültettek el torkomban! Pimasz ganajbogár! Fontam volna inkább be a lábam közt burjánzó gyapjúgombolyagot, vagy basztam volna meg magam minden este a reumás ujjaimmal, mintsem téged magam mellé engedtelek, te puhatökű, utolsó szarcsimbók! – ontotta magából Veronka a szemrehányó szavakat, miközben a heves fogadtatástól megilletődött fiatalember megszeppenve bámult tegnap még hőn imádott szeretőjére. Ki tudja még meddig áll ott szótlanul a szitkok kereszttüzében, ha a feje felett lóbázott bot túl alacsonyra nem ereszkedik, és egy homlokára mért csapással tettlegesen is tudtára nem hozza jelenlétének nemkívánatosságát. Sarkon fordult tehát, a virágcsokrot az ablakpárkányra helyezte, és egyenesen a faluvégi kiskocsmába vette az irányt, méltó pontot tenni a Putyora-ház udvarában lejátszódott eseményre. Ezzel a jelenettel – amelyre egyébként a szomszédok és az arrajárók is felfigyeltek, és a maguk módján adtak tovább – ért véget Kálmán és Veronka kapcsolatának idillikus fejezete, és kezdődött el egyben az ifjú pártbiztos mélybezuhanásának a története.
(Folytatjuk)
