A fotográfia fekete-fehér. Üres fényzár. Mint egy sötét csillag. Rajta arcok, lovak, gang, kettesben, sár, magány, ég és föld emléke. Egy megilletődött gyermek nagyra nyílt szeme, vagy egész eljövendő élete talán? A jóságos meleg föld, asztal, más rajta a szalonna és a hagyma íze, vánkos, majd szemfedő. A kép fekete-fehér papiros csupán. Sem rabul ejtett pillanat, sem Megáll az idő, meg különféle izmusok éppen, meg a tükrözés különös fénye, kővé vált élet, megdermedt remények, mennyi badarság… esetleg élő halál. Koszorú, melyet tarisznyaként hátunkra vetünk, és megyünk tovább. A fotó tenyérnyi riport, barangolásról, emberekről, állatokról, olyan, mint egy nagy eperfa lombja, amely enyhelyet ad a nagy fényverésben.
Németh Mátyás, a Magyar Szó nyugalmazott fotóriportere több évtizedig, pontosan 1970-től járta író, újságíró társaival a vidéki szántást és a városi ugart. Munkásságának legjelentősebb alkotásaiból láthatunk válogatást a temerini Lukijan Mušicki Központ kiállítótermében.
Németh Mátyás vasárnapi asztalához ültet bennünket, a fonott kalácsból tör, egy-egy falatnyi fényjelet tesz elénk. Nem ítél, csak egyszerű négyzetbe zár, és kézjegye legfeljebb annyi, mint egy benyúló faág, amely a lényegen nem változtat, csak annyit jelent, hogy ott járt.
A fotográfia emlékezés. Nem pillanat, még ha a másodperc tört része alatt csukódik is a fényzár és alig mérhető a sugár, amellyel az életet az érzékeny filmre csaljuk át. A fénykép folyamatos emlékezés. Nélküle papírforma tárgy. Annyiszor újul meg, annyi élete van, ahányszor valaki saját sorsával, saját érzékenységével elébe áll, megnyílik és kibontja ingét, haját, történeteit. Németh Mátyás fotói pontosan megszerkesztett űrlapok, anyakönyvi kivonatok, telekkönyvek és lópakszusok, melyekre nevünket, őseink és jószágunk nevét, jelen életünket, az évszámokat és emlékeinket mi saját kezűleg rajzoljuk rá. Így lesznek ezek a fényképek a közösségi lét, az emlékezés személyre szabott hordozói
A fénykép folyamat, folyamatos keresés. Ha a temerini tanya előtti keréknyom víztükrében számunkra megjelenik a szentmihályi határ, a Szőregi-tanya előtti Nagylapis, a Torda mögötti csatorna árka, vagy az, hogy hideg szélcsendben krumpli vagy tök sül a rerniben, ha saját magunkat látjuk, akkor jó helyen járunk, akkor a fotóriporter is jókor jó helyen járt. Maradjunk egy kicsit önmagunkkal. Németh Mátyás fényképei teli vannak élettel. A mi életünkkel. Nélküle minden fotográfia fekete-fehér. Üres fényzár.
