– Láttátok volna, hogyan szikrázott a szeme, amikor előhozakodtam vele, hogy szívesen feleségül venném a lányát. Esküszöm, még a megszálló fasiszták tüzérségének ágyúcsövei sem fénylettek úgy, mint ahogyan ennek a búval szalasztott boszorkának a két sötét szembogara ontotta magából a gonosz lángot – magyarázta közvetlenül kikosarazását követően Partizán a koszos csehóban véletlenszerűen összeverődött hallgatóságának. A szemlátomást megriadt pártbiztos előadása egyféle felvezetése volt az elkövetkező évek során általa előadott produkcióknak.
A közös eme történetekben az volt, hogy valamennyi Veronka ócsárlásában merült ki. Kálmán olyan rosszul élte meg elutasítását, hogy soha többé nem tudta azt kiheverni, és valamennyi balszerencséjéért egykori ágyasát okolta, aki, szerinte, ismét alkalmazni kezdte okkult tudományát. – Ha hiszitek, ha nem – magyarázta a kocsmai vendégseregnek –, bármerre is fordulok, mindig, mindenhol egy fekete macska ólálkodik a nyomomban. Néha kénytelen vagyok kövekkel megdobálni, csakhogy békén hagyjon. És jól tudom, hogy ez nem véletlen, az istenadta azért változik át folyton-folyvást egy undorító éjsötét fenévé, hogy kísértsen! A múltkor összefutottam vele a boltban, akkor éppen emberképében mutatkozott, és meg is mondtam neki, hogy ha legközelebb, amikor találkozunk, nem így nézel ki, mint most, kicsavarom a nyakad!, de ő csak gunyorosan mosolygott a képembe szavaim hallatán – mesélte Partizán, s mint akinek a hátán végigfut a hideg, megborzongott, és egyhajtásra felhörpintette itókáját. Máskor, a hencegést és az önsajnálatot sajátos módon vegyítve, a következőképpen lamentált: – Nem tudom, mi a baja velem, hiszen minden, amit szereztem, gyakorlatilag neki adtam, és lám: ez a köszönet érte! Félti tőlem a lányát, mintha én lennék a legutolsó pribék ebben a szutykos faluban, elzárja őt előlem, nehogy véletlenül is meglássam. Egyszerűen hihetetlen dolgokat művel. Beszerzőnek bezzeg megfeleltem, a rahedli konzerv meg liszt, amiből jókat lehetett lakmározni, jó volt, de vejkó már nem lehetek, hogy a ménkő csapna bele a hárpiájába! De nem is érdekel már a dolog, az sem bánom, ha pártában marad a lánya, csak engem hagyjon békén! – ismételte el ki tudja hányszor annak is, akit érdekelt, és annak is, akit aligha érdekelt szerelmi története.
Mindenki hagyja békén, és ő is mindenkit békén hagy – ez volt a kedvenc szófordulata, aminek a részéről való betartását a falubeliek csak üdvözölni tudták, annál kevésbé a párt, amelynek felsőbb szerveinél sorra járt raportra, de még az őt pártfogó kerületi elöljárónak is rá kellett bólintania társai azon megállapítására, hogy a kommunista eszmékkel összeegyezhetetlen népi babona egyre gyakoribb hangoztatásával, valamint rendszeres italozgatásával Hatalák elvtárs valószínűleg végérvényesen elveszett a szocializmuson épülő egészséges társadalom részére. Egyre lejjebb csúszott a párton belüli ranglétrán, ami egyben a különféle előjogok csorbulását is jelentette a számára, de Partizán mintha mitsem törődött volna már mindezzel, minden reggel fordult egyet a községházán, majd onnan egyenesen másik otthonába, a kocsmába ment, ahol társaság hiányában képes volt akár fél napon át tespedten bámulni maga elé.
Mindössze bő két évig tartó mélyrepülésre volt szüksége ahhoz, hogy megérintse a lét fenekét.
– Láttam! A két szememmel láttam őket! – ordította teli torokból a meghökkent kocsmavendégek képébe egy kora őszi délutánon. Alighogy betoppant törzshelyére, és szíverősítő gyanánt lehajtott egy kupica pálinkát, máris belevágott felháborítónak ítélt történetébe. – A városból jövök. A kerületi elöljárónál voltam megbeszélésen, amikor hazafelé jövet a Búzatéren megpillantottam őket. Kit?! Veronkát és Annácskát! Tudjátok hová mentek?! Ahhoz a fiatal sváb cipészhez! Tisztes távolságból figyeltem őket, engem nem lehet átverni, és láttam, láttam ahogyan mindketten fülig érő mosollyal társalognak azzal a fasiszta ivadékkal, sőt Annácska lesütött szemmel szenvelgett is vele, mintha csak a jegyese lenne, az a vén satrafa pedig semmit sem tett azért, hogy megakadályozza lányát szemérmetlen viselkedésében! Miért?! Azért, mert mindenáron el akarja őt szakítani tőlem! Hangsúlyozom: nem egy néphősről vagy a haza felszabadításában részt vett harcosról van szó, hanem csak egy ágrólszakadt susztermajszterról!
A faluvégi kiskocsma vert falai a késő esti óráig visszhangozták Partizán szavait, így hát utólag már nagyon nehéz megmondani, hogy a pár láttán féltékeny férfiszíve ösztönösen érezte meg az áhított nő végérvényes elvesztésének veszélyét, vagy pedig hőzöngő dorbézolásával jómaga keltette fel a két fiatal érdeklődését egymás iránt, tény azonban, hogy egy hónap sem telt el, amikor a városi cipészlegény díszes kíséretével eljött megkérni Annácska kezét, amit ellenvetés nélkül meg is kapott. Kálmán összetörten követte a történéseket, végső kétségbeesésében még megpróbálta a cipészlegény bemocskolásával meghiúsítani az esküvőt, de semmit sem nehezebb visszaszerezni, mint az elveszített hitelt és tekintélyt, így hát az, ami két-három évvel ezelőtt talán még nevetségesen könnyű elintéznivalónak számított, most áthághatatlan akadálynak bizonyult a számára, bár meg kell jegyezni, hogy az immár volt pártbiztos tehetetlenségéhez némileg az új hatalomnak a német nemzetiségű állampolgárok iránti lelkiismeret-furdalása is hozzájárult. A háború utolsó esztendejében ugyanis a felszabadító partizáncsapatok az elmenekült megszállók helyett a szülőföldjükön maradt német lakosságon álltak bosszút, több németlakta falut is teljesen kiüresítve Bánát-szerte. A szörnyű emlékek még elevenen éltek a kevés ittmaradt német nemzetiségű polgár körében, amelyeket tanácsos volt semmiféle módon nem bolygatni, továbbá az új hatalom részéről szorgalmazott, kialakulófélben levő testvériség-egység eszméjének szellemiségében a németeket is a nemes ügy mellé kellett állítani, amiből kifolyólag, ha csak nem volt rá alapos gyanú, hogy veszély fenyegeti az állambiztonsági helyzetet, a rezsim elnéző volt a német nemzetiségű polgárokkal szemben. Egy egyszerű cipészlegény szerelmi ügye pedig aligha veszélyeztette az állam biztonságát, főképp abban az esetben, ha azt csak egy elzüllött senki hangoztatja. Kálmán minden tőle telhetőt megtett, irodáról irodára járt, aljas népárulásról szónokolt, vetélytársa ellen áskálódott, de valamennyi fellépésével csak maga alatt vágta a fát. Erőszakos viselkedésével végül azt érte el, hogy először kidobták hivatalából, majd a pártból is, közben rendbontásért néhány hónapra még börtönbe is csukták. Mire kiszabadult, Annácska és vőlegénye megejtették a lakodalmat, sőt már el is költözködtek Németországba, ahová az ifjú férj távoli rokona biztosította nekik a szükséges iratokat.
– Mindezt az az átokverte boszorkány rendezte el gyalázatos mesterségével, csakhogy borsot törjön az orrom alá, folyna ki mindkét szeme! – dünnyögte stampedlijét szorongatva, amikor szabadságának visszaszerzése után a hazafelé vezető úton egy szíverősítő felhörpintése erejéig betért a faluvégi kiskocsmába, de végül hajnalig ottmaradt. Semmi oka sem volt a sietségre: otthon nem várt rá senki, munkába se kellett igyekeznie, meghurcoltan, szertefoszlott illúziókkal itta el utolsó garasát. A harmincon még jóval innen volt, de már meggyötört vénembernek érezte magát, pedig a megpróbáltatások java még csak ezután következett.
A párt védőszárnyai oltalmának elvesztésével, állandó bevétel híján, Partizán csakhamar arra kényszerült, hogy a nem is olyan rég még általa terrorizált falusi parasztembereknél keressen magának megélhetési lehetőséget. A gazdák kezdetben tartózkodóak voltak vele szemben, de amikor látták, hogy már az újszülött báránynál is ártalmatlanabb, aprópénzért vagy egy tányér meleg ételért cserébe megcsináltattak vele ezt-azt a ház körül, szükség esetén pedig komolyabb munkák – mint például dudvahányás, cséplés, bálázás vagy kapálás – elvégzésére is igénybe vették szolgálatait, természetesen a munka összetettségével arányosan meg is fizették. Amellett, hogy segített neki valamelyest visszanyernie falubelijei bizalmát, az emberek részéről felfedezett jámborságának egy hátulütője is volt: a védtelenné vedlett valamikori zsarnok a bosszúvágyók könnyű prédájává vált. Felváltva várták testvéreikkel és barátaikkal esténként mindazok, akiket annak idején holmi csekélységért az ő ügybuzgóságának köszönhetően perbe fogtak. Egyesek már a faluvégi kiskocsma előtt elhúzták a nótáját, mások valahol útközben, de az is nemegyszer megesett, hogy a verőlegények közvetlen a kapuja előtt vártak rá. Ütötték, rugdosták, ütlegelték husángokkal, mértek rá csapásokat ostorral és kancsikával, és ő valamennyi megpróbáltatást sztoikusan tűrte, egyik nap dolgozott, a másikon sebeit borogatta. Így ment ez hónapokon keresztül, mindaddig, amíg egy este annyira el nem agyabugyálták, hogy nem tudott hazamenni, így hát egész éjen át ott feküdt eszméletlenül az útszéli posványban. Másnap reggel, munkába menet, Veronka figyelt fel rá, leszállt kerékpárjáról, nagy nehézségek árán ráültette kétkerekűjére, és kínkeservesen hazatolta. Hónalja alatt átkarolva a szobába húzta egykori szeretőjét, majd félretéve a hitvesi ágyról megboldogult férje botját, felsegítette rá a szerencsétlent. Mialatt a sebeit látta el, elmélázva töprengett el ezen a nem is olyan régen még fennhéjázó modorú kölykön, akiből ez az alultáplált, lecsúszott férfi lett, aki nap mint nap az egyik gazdától a másikig settenkedik némi alamizsna reményében.
(Befejezés a következő számban)
