Marko Marosiuk illusztrációja
.
Felépülése után, ami egy teljes hetet vett igénybe, azonban Partizán hála helyett a lehető legdurvább szitkokkal illette jótevőjét, hangoztatván, hogy csakis az tehet balszerencséjéről!
– Megmentette az irhádat, ki tudja hol lennél, ha ő nem áll meg segíteni rajtad, az is könnyen lehet, hogy már Dudás meghintett volna néhány lapát porhanyóssal – mondogatták italozó cimborái, továbbá azt is elárulták neki, hogy Veronka nyilván Szratykó plébánosnál is közbejárt az ügyében, mert az atya amellett, hogy a vasárnapi szentmisén is mondott egy gyönyörű prédikációt a felebaráti bűnbocsátásról, Partizán legádázabb haragosait is körbejárta, arra kérve őket, hogy vessenek véget ennek a barbár hadjáratnak, és példás keresztényekhez méltóan gyakoroljanak bűnbocsátást az ellenük vétkezővel szemben, de a megkeseredett Kálmán érzéketlen maradt az észérvekre.
– Naivak vagytok ti mindannyian! De én, én bezzeg átlátok ezen a gaz hálón, amit ez söprűnyargaló banya fon az egész falu szeme elé! Ne higgyétek azt, hogy az egészet nem a minden hájjal megkent boszorkányos dörzsöltségével fundálta ki a némber! Biztos vagyok abban, hogy ő intézte el valamennyi megverettetésem, hogy aztán a megmentőmnek essen ki! Bizony, ilyen ez! És célja eléréséhez felhasznált minden tökkelütött barmot, aki attól érzi magát nagynak, hogy néhányat behúzott nekem. Felőlem még ennyit behúzhatnak, megszoktam én már az élet szertelenségeit...
Csak a rosszindulat tartja benne az életet, mondogatták a háta mögött az emberek, de Partizán mitsem törődve bárkivel is, ment a maga feje után, amely – szitkok ide, átkok oda – igen gyakran Veronkához vezette vissza. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és amerre csak megfordult, a sárgaföldig gyalázta az asszonyt élete sanyarú alakulása miatt, őt hibáztatta minden rosszért, ami élete során megesett vele, de bármiben is szükséget érzett, mindig hozzá sietett: akkor is, ha éhezett, akkor is, ha szomjazott, de akkor is, ha a női test melegére vágyott – ilyenkor mindig a földre került a néhai Juhász Misu botja, hogy egy röpke időre a dörmögő szerető vegye át a helyét.
Pontosan két évtized telt így el, és ez a húsz esztendő alatt Annácska minden második nyáron látogatott haza kislányával édesanyjához, akit hasztalan próbált rávenni arra, hogy jöjjön, nézze meg családját Németországban. Veronka rendre elutasította a meghívásokat, mondván, hogy neki a házától hét kilométerre levő cukorgyár is – ahonnan időközben nyugdíjba vonult – nagyon messze van, és attól nem szívesen utazna távolabbra. Az, hogy hatvanhét évesen mégis rávette magát a hosszú útra – amelyről soha többé nem tért vissza –, nyilvánvalóan unokája érdeme volt, aki szinte bombázta leveleivel, annyira vágyott rá, hogy a nagymamija is jelen legyen ballagásán, Veronka utazásának miértjéről a faluban mégis inkább az a Partizán által terjesztett vélemény eresztett gyökeret, miszerint az asszonyt maga a jóisten késztette erre az utazásra, csakis azért, hogy boszorkányhoz illő módon végezzen vele. Ezt a meglátását a szocrealista elméletet és gyakorlatot az ezoterikus világszemlélettel felváltó férfi először élete nagy plátói szerelmének jelentette ki, közvetlenül a városi kórház patológiai osztályán tett közös látogatásuk után egy padon. Annácska a vasúti balesetet követő harmadik napon érkezett szülőhazájába, és ragaszkodott ahhoz, hogy megnézze édesanyja földi maradványait, akárcsak Kálmán is, akit a fiatalasszonynak közeli rokonként sikerült becsempésznie magával. Míg az asszony megszeppenve állt meg édesanyja szénné égett teste előtt, miközben azon töprengett, vajon honnan tudhatná, hogy pont az édesanyjáról van szó, Partizánnak mindössze csak a megboldogultra vetett egyetlen rápillantásra volt szüksége ahhoz, hogy azonnal felfogja, egykori ágyasáról van szó. Futott is kifelé azon nyomban, fennhangon jajveszékelve, hogy Istenem, Istenem, mi lesz velünk ezután?!... Amikor Annácska egy szomorúfűz alatti padon kérdőre vonta, hogy mit jelentsen ez az egész, honnan tudja, hogy pont az édesanyjáról van szó, és miért e nagy ijedelem, a minden ízében reszkető férfi a következőt válaszolta:
– Annak ellenére, hogy már évszázadok óta sehol sem szokás a főtéren nyilvánosan máglyára vetni őket, a jóisten még ma is megtalálja a módját annak, hogy egy vérbő boszorkánnyal csakis a lángok végezzenek... Nehogy félreérts, én... én nem akarlak megbántani, én téged nagyon szerettelek..., és az anyukádat is nagyon szerettem! Függetlenül attól, hogy olykor borsot tört az orrom alá, nagyon sok szépet, ami az életemben történt velem, neki köszönhetek, de... a tények önmagukért beszélnek: édesanyád boszorkány volt – hebegte Kálmán, majd néhány percnyi hatásszünet után hozzáfűzte: – Láttad jobb kezén a behajlított ujjait? Mint aki valamit fogott... Én tudom is mit: a botot, az apukád után maradt botot, vagy ahogy megboldogult ésapám mondogatta hajdan: a néhai Borka boszorka botját... Igen, a vonatban is ott volt nála, egy percre sem vált volna meg tőle, ami még önmagában nem lenne gond, csakhogy édesanyáddal ellentétben a bot nem égett el! Szépen látszik anyukád kéztartásából, hogy nem égett el, hanem valószínűleg kiugrott a tűzből, mint egykor, amikor nagyapád akarta elégetni! Te erről nyilván semmit sem tudsz, de én igen, apám oly sokszor mesélt róla, na meg a faluemlékezet is jól ismeri ezt a történetet, a kocsmában is felelevenítik néha... És ha te is ismernéd, akkor nem csodálkoznál azon, miért rettentem meg oly nagyon. A bot eltűnése beláthatatlan következményeket von majd maga után... Úgy bizony...
A kórházudvar egyik padján ücsörögve Partizán még sokáig mesélte Annácskának a bot kapcsán kialakult legendákat, nem győzve hangsúlyozni közben, hogy a bot elvesztéséből nagy baj lesz. Másnap Szratykó plébános megható prédikációja után az öreg Dudás elföldelte Veronka földi maradványait, Annácska pedig már a rákövetkező reggelen visszatért választott hazájába. Az események ellenére a falubeliek aligha vettek észre bármiféle változást maguk körül, egyedül csak a negyvenhét életévéhez képest egyébként is meglehetősen idősnek kinéző Partizán öregedett meg röpke néhány hét alatt szinte a felismerhetetlenségig: sárgás bőre petyhüdté vált, vizenyős tekintete beesett arca alatt, haja pedig teljesen megőszült, a megcsomósodott hajfürtök úgy lógtak le a fejéről, mint a jégcsapok. Bő másfél évtizeden keresztül úgy tengett-lengett a faluban, mint egy kísértet, minduntalan a közeledő szörnyűségekről handabandázva. Miután a kilencvenes évek legelején Szlavóniában megkezdődtek az első bevetések, azonnal volt szeretője botjának az eltűnésével hozta összefüggésbe a háborússá fajult politikai fejleményeket, amikor pedig néhány hónappal később fogaik közt kést szorongató, hosszúszakállú alakok vonultak át a falun, Partizán göröngyökkel dobálta meg őket, önkívületi állapotában azt ordítozva közben, hogy Ott a bot! Ott a bot! Ott a bot! A sötét figurák közül néhányan nagyokat röhögve visszadobálták a rémületében megfutamodott szerencsétlent, akinek ettől a perctől kezdve nem volt nyugodalma.
– Láttátok, ott volt a kezében a bot... A Veronka botja! – magyarázta hevesen fél órával később a faluvégi kiskocsmában a jelenlevőknek. – Annál a legnagyobbnál... Pedig szépen figyelmeztettelek benneteket, én mindenkit időben figyelmeztettem, csak senki sem hallgatott rám, hogy ebből még bizony nagy baj lesz... Mert mindannyian azt gondoljátok, hogy ha anyagilag lezüllöttem, akkor az agyam is felmondta a szolgálatát... Nem kell kimondnatok, tudom, hogy így van. De majd bebizonyítom én, hogy csakis nekem volt igazam... – ezzel felhörpintette pálinkáját és kitámolygott a lepukkant vendéglátóipari létesítményből.
Soha többé nem találkozott vele senki a faluban. A helybeliek meggyőződése szerint üldözőbe vette az említett félkatonai alakulatot, hogy visszaszerezze tőlük a botot, bár erre semmiféle bizonyíték nincs, hacsak a kocsmatöltelék Körtejóska szava nem számít annak:
– Amire csak szükség lehet focinézés közben, mindent szépen bekészítettem a tévé elé, volt ott egy szép nagy darab szalonna, egy fej vöröshagyma, savanyú uborka, kenyér, egy flaska tavalyi körte, de alighogy elkezdődött a meccs, félbeszakították a közvetítést, hogy valami istenverte politikusokat vonultassanak ott fel előttem. Úgy szidtam őket, mint a vizesvásznat, hogy rothadnátok meg rakásra valahányan, ordítottam ahogy csak a tüdőmön kifért, nagyokat köpködve hozzá, amikor ha hiszitek, ha nem, nem mást, mint magát a mi kis félkegyelmű Partizánunkat pillantottam meg, ahogyan a tömegben rúgkapálva meg akarja akadályozni, hogy egy nagydarab szakállas majom valamiféle csomagot adjon át az egyik miniszternek. Biztos Veronka botja volt benne, az öregre meg rájött a nosztalgiázhatnék... Bizisten így volt, miért találnék ki ilyen eszement történetet?! Mi lett a vége? Annyit láthattam még, hogy két rendőr elcibálta a tetthelyről a vén spiclit, a ceremónia pedig zavartalanul folytatódott. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy ez az ócska politikai propagandamoslék miatt elmulasztottam a találkozó egyetlen gólját, hogy az ördög húzná valamennyiüket a botjára!
