A parasztember szereti a szépet és a rendet. Szereti a szépen megszántott földet, a szépen betakarított termést, a felsöpört udvart, a szépen megszegett kenyeret. Szereti, ha fehér a fal és vörös a bor.
Ugyanakkor nem szereti, ha pirossal van a ház eleje elhúzva, nem szereti a háromlábú csirkét, a kétfejű borjút, nem szereti azt, ami más, mint az évszázadok alatt kialakított, megszokott rend.
A parasztember nem szereti azt, aki más, mint ő maga.
Talán ezért olyan nehéz, elviselhetetlenül nehéz azoknak, akik a teremtőtől talentumot kaptak, és ebben a rendben, a falusi zárt közösségben hordozzák azt, és egy személyben kapálni és rajzolni, kaszálni és muzsikálni, őrölni és írni akarnak. Pedig olyan egyszerű. Az a pej, amit Péter László rajzolt, legalább olyan szép, mint az az almásderes, amit a gazda fog szekere elé. A külső, világi rend, nem létezhet a belső rend és ragaszkodás nélkül, anélkül a belső rend és elfogadás nélkül, amelyet egy képben, egy műalkotásban, egy népdalban vagy a Miatyánkban megtalálhatunk.
Nemcsak a temető közös, előtte is örüljünk egymásnak.
