A dráma másfél órába és egy szobakonyhába sűríti az élet lényegét. A színházi plakát, még kisebb térbe, egy ablaknyi felületen képes könnyen olvasható, grafikai jelképek társításával a sűrítmény kivonatát elkészíteni. A jelképek, vagyis a gondolatok meglepő és hatásos társítása miatt gondoltam, hogy a plakát a szatirikus rajz, a karikatúra rokona. Még arra is gondoltam, hogy Baráth Ferenc neves grafikusunkat, plakátművészünket akár karikaturistának is titulálhatnám egy leendő írásban. Sajnos az idő és az élet elmosta ezt az írást is. Csupán ötlet és egy-két itt vázolt gondolat maradt belőle. Ez járt az eszemben, amíg Újvidéken az egyetlen kávézóvá, kerthelyiséggé sűrűsödött, Balašević által megénekelt Laza Telečki utcán Baráth Feri kiállítására igyekeztem. A Zlatno oko (Aranyszem?) galéria rejtélyes kiállítóhely. A Sava Stepanov által vezetett galéria egy keskeny kapubejáraton, egy cselédlépcsőn és egy régi bérház körbefutó erkélyén közelíthető meg. De nem ezért exkluzív.
– Visszatértem oda, ahonnan a plakát világába évtizedekkel ezelőtt, a véletlen folytán (Hála Istennek! – a szerző megj.) kiruccantam. Ezzel kezdi vallomását a kedves Baráth és nem folytatja, mert tévések faggatják, beszéltetik szerbül, magyarul. Baráth Ferenc Térgrafikák. Ez áll a meghívón. A fehér falakon is. Koromfekete kockák, hasábok. Rajtuk, bennük egy-egy neonszín mértani test. Kiállt? Nem kiált, csak hidegen villog, mint a Laza Telečki utca kávézói felett a fény. A város és esti fényei a falon. Kassáki építmények egy malevicsi fekete négyzeten. Időtlen szuprematizmus újvidéki térben. Meleg van, a nyári est a halántékunkon gyöngyözik és sehol egy baráthi plakát. –Visszatértem – folytatná imént félbeszakadt mondatát a Budapesten élő kedves Baráth, de ismerősök, tisztelők lépnek újra hozzá. A beszélgetés ismét megszakad. A kérdések maradnak. Visszatérés? Vissza? Hova? Lehet-e visszatérni? Lehet-e elmenni? Van-e értelme? Hogyan tudunk visszatérni? Időben? Térben? De hiszen a tér mi vagyunk, hozzánk mérten tér a tér. Hozzánk mérten veszíti el arányait, és már nem lehet az, ami volt. Mégis van visszatérés, ha befelé lépkedünk. Térben és időben. Baráthnak a Tisza volt a folyó azután a Dunához pártolt. Ragaszkodik hozzá. Neki ez a Folyó, amelybe Budapesten és Újvidéknél is újra meg újra saját nyomába léphet, még ha a folyó nem is lehet ugyan az és mi sem.
Fekete négyzet a fehér falon. A kivonat sűrítménye? Ars poetica? Nem mindegy? Cicero szerint: Panta rhei.
(A Kilátót Baráth Ferenc kiállításának térgrafikáival illusztráltuk.)
