Esteledik. Lent, az óváros tövében parkolunk. Az alamizsnát kérőknek megígérjük, a szemlélődésből visszatérve adakozunk.
Szép a torony. Szép, omlásában is. A város fölé, erős falakra állítva, dacol a dicső, büszke múlttal és az ismeretlen jövővel. A világörökség részét képező középkori várnegyed, amely a 14–15. században élte fénykorát, csak a jelennel nem tud mit kezdeni. A jelen idővel, amellyel ékessége a bábos óraszerkezet, sem boldogul. Pedig, kis színpadán naponta, pontban éjfélkor, római istenek, Diana, Mars, Merkur, Jupiter, Venus, Saturnus és a Nap váltogatják egymást.
A jelen átfut a szerkezeten és kihullik kerekei közül, aztán az óváros kövezetén színes darabokra törik, bazár lesz belőle, kávézó, vendéglátás és idesereglett hangzavar. Hamis antikvitás. Idegenség. Új honfoglalók és honukat visszasírók kerülgetik egymást. Bár felső kapujában, két oldalt emberméretű kerékvetőt faragtak egykor a mesterek, és hegyesre állított, mesés tornya magasan az őszi eget böködi, mégis szürkül a fény a vár széles homlokán. Csak az emlékezés és a múlt fészkel odafenn és fél lábon egy-két elkésett angyal áll. Széles falak, lépcsők és tornyok. Valótlan valóság. Mit keresünk mi itt? Építőik, a büszke szász várurak, a kereskedők, a fináncok és jószággal, földdel bíró gazdák elmentek. Hétszáz éves múltjukat, gazdag falvaikat, előjogaikat és felsőbbrendűségüket hátrahagyva, Ceausescu paradicsomából, őshazájukba visszaköltöztek. A zsellérek, kaszások, szolgalányok, napszámosok, költők és honvédek itt maradtak. Ki a kapa és a gép, a jószág és a tűzhely mellett, ki meg a föld alatt. Őket nem váltotta ki akkor jó pénzért sem Európa, sem az anyaország. Nem váltotta ki később sem, ingyen, egy testvéri igennel sem. Mit keresünk mi itt? Önmagunkat?
Egy fotó a felső várkapuból nyíló keskeny utcán, az óratoronnyal, cégtáblákkal, patinás óvárosi hangulattal. Mint egy útikönyvben. A lapba ez nem elég. Valami személyeset is adni kell az olvasónak. Érzést, hangulatot, esetleg útravalót, hogy legyen mit kibontani, ha erre jár, és a szász földi tornyok alatt egy fénykép erejéig az elmúlt idő homályos ablaka alá áll és elcsodálkozik, hogy a kő marad.
Mi lehet az ablakok mögött? Mi az, aminek csak a beszűrődő fényben van értelme, és mi az, aminek a jó tapintású sötétben? Végül, mi az, ami az ablakokban, a petúnia és muskátli cserepek fölött marad? És mi az, ami a zsalugáterek, a rácsok és a vadszőlő mögött? A künn és benn határán? Századok vakító súlya könnyű keretben? Minden. Hadak, angyali seregek, gyász és gyönyör. Az ablakok a valódi szemlélők. Úgy néznek, mint a néma tanúk. Néznek, de nem látnak, hallgatnak és nem beszélnek. Talán ezért nem tudhatjuk meg ma a segesvári ablakoktól, hogy melyik városkapun távozott 1849. július 31-én Bem József segédtisztje, Petőfi Sándor. Nem tudhatjuk meg, hogy a torony alján, ahol ma másodkézből korondi cserepet, műgyöngyöt, kínai fütyülőt és Drakula metszőfogaival díszített csészéket kínálnak a zsibárusok, megfordult-e a 26 éves honvédőrnagy, aki a fehéregyházi határból, aznap, muszka kéz által átsétált az örökkévalóságba. Abba az örökkévalóságba, amelyet saját múlandó képünkre formáltunk. Az ablakok némák maradnak.
Indulunk. Bár aggódtunk, a kocsit senki sem bántotta. A kéregető asszonyka jön ismét, két gyermekkel, a harmadikat magában hordja. Megköszöni az alamizsnát, érte Isten áldását kéri ránk. Jól jön a tarisznyába, hosszú az út hazáig.
