Ha alkotunk, mindent saját belső képünkre formálunk. Mindent. A teremtőt és a teremtett világot is, önmagunkat, és azt is, amit kezünkkel vagy gondolatban csinálunk. Hegyeket, völgyeket, nehéz gúnyát és lobogó pántlikát, óriásokat és alvó titánokat, a diófát és a házat, és rajta minden ablakot, mintha szemünk lenne, a saját képünkre formálunk. És ha elfáradunk, a hetedik napon kezünkbe hajtjuk gyöngyöző arcunkat.
Ha elfárad a szemünk és homlokunk síkján a fény, ha beláthatatlan lesz a tér, ha megroppan köröttünk minden, ami egész, emeljük arcunkhoz kezünk, hogy megerősödjön bennünk a fény, hogy megnyíljon a sok elhomályosított kép. Mudrá, az Alvó titánok és Nyx karcsú nyakának íve. Ott gyúlnak ki belső fényeink, ahol kialszik a büszke én, a vakító külső tér. Kezünk leghűségesebb társunk. Ha elfáradunk, a hetedik napon kezünk fölemel és eltakar.
*
Ha elnehezül a kezünk, a lábunk és a fejünk, ha elfárad a szemünk, ne menjünk tovább, hagyjuk aludni a titánokat, a teremtést és a festészet lényegét, Verebes György zentai kiállításán az óriás vásznakat. Tegyük el, amit eddig írtunk és fényképeztünk, kerítsünk egy széket, és üljünk a terem aljában egy kisebb méretű kép elé. Nyx. A nő fedetlen nyakának rózsaszín íve elmondja, mi a teremtés és az alkotás lényege.
