Johann Wolfgang von Goethe
Az Örs vezér téri Sugár áruház Marcipán cukrászdája előtt székek, stílszerű márvány asztalkák. Kaján Tibor törzshelyén vár. Nyolcvanhét évesen olyan időtlen, mintha Csontváry cédrusa alatt ülne. A magyar rajzolt szatíra doyenje különös békességet áraszt. Jó a közelében lenni. A rajzolás, az élet, a humor és a harmónia kérdéseit többször körüljártuk már. Most nevetésről, anyanyelvről, sikerről és sorsról beszélgetünk.
– A karikatúra a sorsom. Nem volt pályaválasztási gondom, a rajzolás gyermekkorom óta fogva tart és végigkísérte életemet.
Elégedett vagy? Vitatkozol a sorsoddal?
– Nem vitatkozom. Sikernek tartom, ha egy olyan rajzot tudok készíteni, aminek van eleje, közepe, vége, értelme és még talán humora is. Ha ez sikerül, akkor elfelejtem az elismeréseket, pontosabban ezt tartom a legnagyobb díjnak. Ilyen ember vagyok. A teremtésbe nem avatkoztam bele. Ilyenre sikerültem.
Ki vagy te?
– Kalász Tiborként Miskolcon születtem 1921-ben. Szüleim egy évre rá Pestre költöztek. Apám rövidáruüzletet nyitott a Ráday utcában, s hosszú ideig a raktárhelyiségben laktunk. Érettségi után, mivel a numerus clausus miatt nem gondolhattam továbbtanulásra, egy harisnyagyárban dolgoztam és kitanultam a kötőszövő-kötő szakmát. 1942-ben behívtak munkaszolgálatra. A Horthy-proklamációkor többedmagammal hazaszöktem, a szüleim azonban azt tanácsolták, hogy menjek vissza, ott nagyobb biztonságban leszek. Így is tettem. A szüleimet nem láttam többé soha. A családi tragédia ellenére megvolt bennem az élniakarás, a hit, hogy jó is vár rám.
Hogy lettél Kaján?
– Már a gimnáziumban szerettem rajzolni, és előszeretettel készítettem karikatúrákat. Az egyiket látva nevezett el bosszúságában valamelyik tanárom kaján alaknak. Akkor ragadt rám ez a gúnynév. A pályám 1945-ben indult. Beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskolára, és rajzolónak jelentkeztem az akkor induló Ludas Matyihoz.
Csendes ember vagy. Rajzaid sem harsányak, mégis a lényeget mondják. Szordínóval is lehet játszani ezt a műfajt?
– Nézetem szerint a karikatúra alapvetően kritikai műfaj, de ugyanakkor meditatív és elgondolkoztató is. Nem csak vita és csata van benne, nem csak a kritika eszköze, hanem valami több. Világszemléletnek tartom, művészetnek. Akármennyire tiltakoznak a festők, nem lehet letagadni, hogy a karikatúra képző művészet. Ennek a műfajnak megvan a saját nyelve, és minden rajzoló megteremti a saját akcentusát ezen belül. Ezt stílusnak, szemléletnek nevezzük. Második anyanyelvemnek nevezhetem.
Nehéz nyelv?
– Vannak nehezen kifejezhető dolgok és van, amit pillanatok alatt spontánul el tudunk mondani. Aki rajzolásra adja a fejét, az egy másik nyelven beszél.
Szerinted mi a karikatúra?
– Rejtett összefüggéseknek a kifejezése. Rejtett összefüggések, amelyekről nem nagyon beszélünk, amiről nem nagyon írnak az újságok, nem nagyon beszélnek a televízióban. Ezeknek a gondolatoknak a vonalakkal való kifejezése a karikatúra. Ad absurd vivae! Szöveg nélkül, betűk nélkül is lehet gondolatokat kifejezni. Pusztán vonalakkal.
Nem beszélhetünk a karikatúráról anélkül, hogy a humor szót ne boncolgatnánk.
– Nekem az a tapasztalatom, és ezt már sokszor elmondtam, hogy a humor tulajdonképpen védekedés. Az ember a legkeservesebb helyzetekben emberi méltóságát védi meg a humorral. A legmegalázóbb helyzetekben is van egy fogantyú, a humor, amellyel az ember fölülkerekedhet a helyzeten. És ez a karikatúrának is értéket ad. Hiú dolog kirekeszteni a művészetekből, a poetikából és a zenéből, mert odatartozik. A karikaturistának egy kicsit bölcsebbnek kell lennie a politikusoknál, a közéleti nagyságoknál. Egy kicsit bölcsebben át kell látnia a szitán. A rejtett összefüggéseket fölfedezni és birtokba venni ezeket a dolgokat, és ez különleges feladatot, küldetést jelent a karikaturista számára.
Érdekes műfajt honosítottál meg, a rajzos nekrológot.
– Ha valaki meghalt, akit nagyon tiszteltem, és ismertem, vagy a munkásságát becsültem, akkor már a halála napján készítettem egy olyan búcsúzó rajzot, amely nemcsak a portréját ábrázolta, hanem egy kicsit a sorsát is. Beleszőttem a rajzhálóba. Ez is bizonyítja, hogy a karikatúra nemcsak szatirikus támadás, felemelni is tud, nemcsak dorgálni. Ez egy tiszteletrajz, tisztelgés egy távozó nagyság előtt. Kis karcolással az arcán, apró jelekkel meséljük el az egyén életét.
Az arc ennyi lehetőséget nyújt?
– Igen, de a figura zsebébe és füle mögé is tenni kell valamilyen utaló jelet.
Vannak nehéz arcok?
– Elég kevés nőt rajzoltam. Valószínűleg azért, mert tisztelem őket és szeretem a társaságukat. Látványukban nem látok annyi torzítani valót, az iróniának nincs elég anyaga bennük. A lelkük az más, abba bele kell látni, az arcon, a szemen keresztül.
Volt e kellemetlenséged a karikatúráid miatt?
– Van egy íratlan törvény: a karikatúrát nem szokás, nem szabad visszautasítani. Miatta egy úriember nem sértődik meg. A karikatúra egy szükséges rossz, amit el kell fogadni, ha néha belebotlunk. Persze, fel tud emelni, híressé tud tenni, de hírbe is hozhat. A politikában az nem rúg labdába, akiről nem készül karikatúra. A jó humorérzéket nagyon fontosnak tartom. Az életben többnyire csak azokkal volt gondom, akiknek nem volt meg ez a tulajdonságuk. A humor humánus. Csak az embernek van humora. A teve nem nevet a saját púpján.
Te milyen ember vagy?
– Mint mindenki más. Azon gondolkozom, hogy hogyan tudom a körülöttem levő világot vonallal kifejezni. Vonalakban gondolkozom, formákban. Olyan jelekben, amelyek többet fejeznek ki, mint aminek látszanak. Ha ilyenek nincsenek, akkor nekem kell ilyen szimbólumokat kitalálni, teremteni.
A mai ember ismeri, tudja olvasni ezeket a jeleket?
– Nem mindenki. A karikatúrát tanítani kell.
Ezt tanítani lehet?
– Igen, de először nekem kell megérteni azt, amit le akarok rajzolni, vagyis a saját munkámat. A Ludas Matyi szerkesztőségében az volt a szokás, hogy mi rajzolók beadtuk vázlatainkat, a főszerkesztő meg behívta Mariskát, a hivatalsegédet, és megmutatta neki a karikatúrákat. Ha a Mariska nevetett, akkor mehetett a rajz, ha nem nevetett, akkor a főszerkesztő szerint a nép számára érthetetlen a karikatúra. Persze, a Mariska tudta, hogy mikor kell nemet mondani és azt is, hogy mikor kell nevetni. Ez nem volt egy tökéletes szerkesztési módszer. Szerintem a karikatúra egy vizuális eszperantó. Ezért igyekszem mindent szöveg nélkül, vonallal elmondani. Legfeljebb egy cím engedhető meg, amely besorolja a témát. A vonal lendülete szavakkal nem mondható el. Az igazi rajz önmagáért beszél.
Ma is?
– A magyar karikatúra rossz helyzetben van, visszaszorult. Ma túlságosan intellektuálisnak tartják. Nem igénylik, vagy csak illusztrációként kezelik. Egy biztos, a szerkesztőknek is tudniuk kellene valamit a karikatúráról. Időt kellene fordítaniuk arra, hogy megismerjék ezt a nagyon ősi műfajt, amely már az óegyiptomi kultúrában megjelenik. A szatirikus tekercsekben, már sokkal Aesopus előtt megjelennek olyan rajzolt történetek, amelyek az állatokat emberi tulajdonságokkal ábrázolják.
Azért szeretünk, mert sokakkal ellentétben, nem csinálsz üzletet abból, amit a teremtőtől és őseidtől kaptál, nem faragsz tőkét bőröd színéből, nemzeti és hitbéli hovatartozásodból, hanem azt tartod értéknek, amit saját magad teremtettél.
– A vallásba beleszületünk. Éppen úgy kapjuk, mint orrunk formáját és fülünk alakját. Aztán úgy viszonyulunk hozzá, ahogy egyéniségünk alakul. Van, aki eldobja, van, aki nem tud élni nélküle, és van, aki elfogadja. Én ez utóbbiak közé tartozom. A vallás kultúrtörténeti szempontból érdekel.
Szerinted mi a teljesség?
– A teljesség? Azt hiszem, a természet erőinek való engedelmeskedés. Tehát, úgy viselkedni, ahogy azt a nagy teremtett természet megköveteli. Nem szembe menni vele, nem eltorzítani, hanem elfogadni. És ebben valahogy a karikatúra is benne van. Célom mindig az, hogy az emberek figyelmét ráirányítsam az általuk nem észlelt összefüggésekre, arra, amit talán csak a karikaturista lát. Bővíteni szeretném a látókörüket.
Elegendő a toll és a papír?
– Én nem vagyok egy nagyon jó rajzoló. Nem használom ki a grafika minden lehetőségét. A karikatúra absztrakció. Ebben a műfajban rendkívül világosan, félreérthetetlenül kell a gondolatokat kifejezni. Nem maga az ábrázolás a cél, az csak eszköze a karikatúrának, amely a humor titokzatos birodalmának a része. Titokzatos, mint a nevetés is, amely a tudatalattiból indul. A nevetést tudni kell előcsalni.
Ha az ember többet nevetne, akkor boldogabb lenne?
– Nevetni tudni kell. Észrevenni a humort az életben, intellektuális feladatot jelent. Sokan érzéketlenek rá. A pénz közelében kevesebb a nevetés. A szegény ember többet nevet. Engem az a kérdés foglalkoztat, hogy miként lehet az embert humor fogyasztóvá tenni. Swift, Molière, Karinthy vagy Kosztolányi olvasása jó segítség lehet ehhez.
Ettől jobb emberek lesznek?
– Abban hiszek, hogy az, akinek humorérzéke van, az gazdagabb lélek. A karikatúra és a humor a legnehezebb helyzetekben is segít az emberen. Kárpátalján, Ungvár környékén, Turiaremetén voltam munkaszolgálatos. Ott a háborús körülmények között is tudtunk viccelődni és nevetni. A humor a túlélés eszköze.
