Csak megy az ember a Ringen, és látja a házfalakon felkapaszkodó vadszőlő lángleveleit, érzi a bőrén a perzselő napot, mintha nyári kánikula lenne, és ha feljebb tekint a lámpaoszlopokra, akkor azt is gondolhatja, hogy onnan tűz a fény: délidőben a plakátokról Vincent van Gogh Szalmakalapos önarcképe hirdeti, hogy márpedig Ő beköszöntött. Akkor oda kell menni, Netzkarte, 72-Stunden-Wien. Bitte entwerten.
Néhány napja tart mindössze, végtelen kígyózó sorokra számítok, mégsem kell sokat várni. Fogalmam sincs, hogyan tudják így megszervezni az Albertinában. Akár Dürer érkezett, akár Picasso, sosem kellett annyit várni, hogy a kiállításra már erő se maradjon. Talán ezért lett éppen ez a hely a művészet változatlan kikötője, ahol meg kell állni levegőt venni, bármilyen ügyben sodoródik a városba az ember, talán minden egyéb várhat. Jöjjenek előbb a képek, ebből mindig erőt merítek.
És ha már a napfénynél tartottam, most újra le kell írnom a képek kapcsán. Olyan, mintha nélküle festeni sem tudhatott volna. Az sem véletlen, hogy a róla készült amerikai film címe magyarul A Nap szerelmese lett. Egyszerűen nincsen a kiállításon olyan képe, amelyiken ne lehetne pontosan meghatározni a fényviszonyokat: honnan sütött a nap. Ezért feltűnő az is, hogy kivétel nélkül minden képén látható valahol külön egy fehér és egy fekete folt. Nemcsak úgy általában a világos és a sötét dinamikájaként. A képek hangsúlyos helyein. Sohasem véletlenül fekete vagy fehér ott valami. És nem is a Nap fényétől olyan. Vonzza a tekintetet. Éjszaka pedig legalább a csillagok ragyogjanak.
Napfény nélkül igazából nála táj sincsen. Van ugyanis egy esős képe, a kiállításon „fizikailag” is utolsó a sorban, ami első látásra, távolabbról nézve hagyományos Van Gogh-festménynek tűnik, és olyan, mintha valaki a napsütötte tájképet csak úgy összefirkálta volna sötétkék vonalakkal, hajlamos az ember azt gondolni, hogy ilyesmi történhetett a valóságban is, bosszantó módon eleredt az eső, és a festő indulatos függőlegesekkel fejezte be a képet.
A többihez felesleges is hozzátenni, hogy milyen hangsúlyosan napfényfüggőek: a parkon, a csónakokon, az egyberakott búzakévéken aranylik a napfény. De ugyanezt látjuk a metszet alapján készült Börtönudvaron is. Ritkán festett Van Gogh egyetlen képre ennyi embert, a főszereplő mégis a Napfény. Egy külön kis teremben helyezték el – talán a zárkaérzetet erősítve a látogatóban – az elmegyógyintézetben festett vásznakat. Mindhármon a kertre néző ablaké, illetve a nyitott ajtóé a főszerep, így abból a kertből látható egy-egy részlet, ami szökőkútjával egy önálló vásznon is szerepel. Mi más lehetne érdekesebb egy ilyen ingerszegény környezetben, mint a betévedt fénypászta és kitekintve a kert éltető látványa. Betegtársak vagy orvosok nem fordulnak elő a képek egyikén sem.
A világhírű olajfás képe előtt állva hallom a fülhallgatóból a közhelyet, amit szinte kivétel nélkül mindig le is szoktak írni, és főleg ezt a képet idézik bizonyítékképpen előszeretettel: hogy mennyire tükrözi a művész lelkiállapotát, a belső viharokat stb. Ettől már csak egy lépés az, hogy „tudjátok, ő az a festő, aki levágta a fülét”. Namármost: melyik művészetben nem tükröződik az alkotó saját világa? Ha valakinek nincsen egyénisége, akkor művei sincsenek.
Bécsi képzőművész barátomat kérdem, hogy mit gondol a kiállításról. Eleve a kérdés lepi meg: ugyan már, nem értékelni járok, hanem képeket nézni, és ha egyetlenegy akad, amihez visszamegyek, akkor már megérte. És olyan ritkán kiállított képek kerültek egymás mellé, melyek még soha és sehol nem szerepeltek együtt.
Ezt igazolja a katalógus is: Amsterdam, Ottrelo, New York, Párizs, Washington, New York, Moszkva és Los Angeles múzeumaiból érkeztek képek, melyek a legnagyobb Van Gogh-gyűjteményeket őrzik, emellett azok itt az igazi ritkaságok, melyeket magángyűjteményekben őriznek.
A száznegyven alkotás nem véletlenszerűen került ide. A kiállítás azt mutatja be, hogy a művész miként vállalt sorsközösséget a vele együtt élő emberekkel, munkásokkal, hajósokkal, parasztokkal. Az akademizáló kortársakkal szemben Van Gogh nem idealisztikusan mutatja be a birtokok, a napszámosok világát, hanem a maga puritán keménységében, a korai öregedéssel és nyomorral együtt. Miután Hollandiából 1886-ban Párizsba költözött, különösen a dél-franciaországi mezők ragadták magával. Innentől szokás az alapszínekkel, egyenesen a tubusból dolgozó koloristát emlegetni. Provance fekete kontúros megjelenítése meghatározóan felülírta a korábbi tájképfestészetet.
Végül két adat: az Amsterdamban 1990-ben megrendezett jubileumi kiállítás óta ez a világ második legnagyobb Van Gogh-tárlata, a másik évfordulót az osztrákok azzal jegyzik, hogy éppen fél évszázada rendeztek itt utoljára önálló kiállítást a festő képeiből. A mostani december 8-áig tekinthető meg.
