Személyesen a szerzőtől kaptam a könyvet, kedves ajánlással, Kányádi szép soraival: „Innen csak indulni lehet, / S aki indul, visszajöhet.” Ilyen előzmények után elkötelezettként olvastam végig a szövegeket, amelyek föl-földerengtek emlékezetemben, hiszen hív olvasója vagyok a Hét Napnak, amelyben Tóth Lívia hétről hétre kommunikál velünk. Ő aztán aktívan elkötelezett, nem úgy, mint én, jómagam könyve esetében különösséget kaptam ajándékában; ám az ő elhivatottsága más, hiszen minden gondolata, minden kiejtett, leírt szava a délvidéki magyarság életéről, gondjáról-bajáról tudósít. S ez nagy érték!
Kötete több okból is rendhagyó. Elsősorban azért, mert összegyűjtött publicisztikát ritkán raknak szerzők-kiadók asztalunkra. Másodsorban azért, mert a kiadója a csókai művelődési központ, támogatói pedig a Magyar Nemzeti Tanács és a Tiszaszentmiklósi Magyar Kultúrkör. Harmadsorban hiányzik az elsődleges kiadó, a Hét Nap. Nem az én tisztem, hogy akadékoskodjam, csak úgy érzem, nem teljes a kör.
A könyvbéli publicisztikának különösképpen a tengerentúlon nagy a hagyománya, nálunk már a könyvnek sincs igazán varázsereje. Leginkább annak vagyunk tanúi, hogy a mai ember nem is vesz szépirodalmat a kezébe, kiéli olvasási hajlamát a napi- és hetilapok, folyóiratok szövegein, tehát a publicisztika lépett a kommunikációs kapcsolatok élére. Lamentálhat az esszéisták és a tanulmányírók fölkent sora e megállapításom ellen, mégis ki merem mondani az eretnek gondolatot: az emberek nagy része kezébe sem veszi a könyvet. Szűk körök írnak egymásnak, belterjes a kommunikációjuk, a társadalmi változásokra hatástalanok. A politikai és a szellemi életben is állandó csaták zajlanak, így a publicisztikai könnyűlovasság képes csak megvívni a napi és heti ütközeteket. E dübörgő rohamok viszont a közvéleményt formálják, leginkább egyoldalúan, tehát, ha pontosan fogalmazunk, akkor deformálják.
Tóth Lívia kötetéből nem érzékeljük a rohamozó huszárság patarobaját, szerzőnk szövegei a beleérzés, a kedves, női intuíció megnyilvánulásai. Szerencsére a vezércikknek megírt s az elénk tárt mondandók egy-egy probléma nagyszerű jegyzetei, s így pontosan megkomponált pillanatai kisebbségbe szorított életünknek. Apró képecskék, amelyek kötetbe kerülve tablót alkotnak, közös képet leginkább a Bánságról. Szerzőnk pontosan ismeri a jegyzet műfaját, minden darabja az írott és íratlan szabályok szerint kerül ki keze alól, nem tér el jottányit sem más műfajok világába. Ezek a szövegei rövidek, alighanem a lap határozza meg a terjedelmet, nem számoltam utána, de megközelíthetően azonos karakterszámú valamennyi. Ahogy a főszerkesztői törvény megszabja a vezércikk hosszát. Csakhogy, mondtam már, Tóth Lívia programot vagy irányt hirdető vezércikk helyett jegyzeteket alkot, amelyekben egy rövid, valamely kisközösségünk hétköznapi eseményének egyik szálát és egy magasabb szintű, akár országos esemény, törvény valamely szálát fonogatja orsójára, és sző belőle különös gyolcsot. Tehát kiindulópontja mindig valami adott hír, a tények margójára írt megfigyelés. Szövege stíluseszközökben gazdag, szinte szépirodalmi, nyelvezete kötetlen, komoly, de nem mellőzi a szellemességet. A műfaj követelményeinek meghajolva szubjektív, nem is igyekszik objektívnek mutatkozni, érzékelvén, az hamis kép lenne, hiszen a jegyzetnek mindig a szerző egyéni látásmódját kell tükröznie. Tartalmilag törvényszerűen megtaláljuk a jellemző-magyarázó vagy a bíráló-állásfoglaló motívumokat.
Kár érte, hogy kevés riportot közöl, pedig a publicisztika egyik csúcsa éppen a riport, s ilyen tiszta, módszeresen megkomponált, szinte zeneműre hasonlító alkotást kevesen mívelnek kis közösségünkben. Alakjai megélednek, nem hangzik ajkukról fölösleges szó, a narrátor, s ez a lényeg, állandóan a héttérben marad, nem ő mozgatja kénye-kedve szerint a föltárt világ életét és megnyilvánulásait, hanem igazi krónikás, még a véleménynyilvánítás is a riportalanyokra bízatik. Különösen a kanizsamonostori riport volt rám nagy hatással (Húsvétlesőben egy csendes faluban), hiszen évtizedekkel ezelőtt magam is jártam arrafelé, amikor még létezett a Maros-juhászat, Tripolsky Géza zentai múzeumigazgató és dr. Burány Béla orvos és néprajzkutató társaságában meglátogattunk egy gyereket, ifjabb Burány Bélát, aki a birkák mellett a pusztán tapasztalgatta az ősmagyarságot, s ma ez a gyerek, a Magyar Országos Mentőszolgálat első embere, de nem felejtette el a kilenclyukú hidat meg a két szamár nevét sem, Hökli és Márkó.
És riportokban, kesergőkben, interjúkban ott van a két csókai csodálatos ősbölény, Cs. Simon István és Fehér Kálmán. Irodalmunk meghatározó alakjai, e tájék nagy hatású művészei. Előbbi még csak-csak kötélnek állt, ha egy-egy újságíró meglátogatta, utóbbi szűkszavú, nem engedi torkán kihúzni a szót. Tóth Lívia mégis írásra, vallomásra bírta, ám ez a Fehér Kálmán-szövege magán hordoz egy hatalmas hibát! Interjúról van szó, olyanról, ahol az alany kérdéseket kér, aztán írásban válaszol, tehát napokig gondolkodik egy-egy megfogalmazáson, megrágja megnyilatkozásait, szóval nem a valóságos, közvetlen beszélgetésről van szó, hanem egy olyan szövegről, amely akár értékesebb mondanivalót közvetít felénk, mint a pillanatok alatt megfogalmazott, gyors válasz. Az újságban megjelent szövegre is haragudtam, hiszen a szerző belefoglalta, hogy terjedelem miatt rövidítenie kellett, s a kihagyott szövegrészt majd önállóan közli a lap. Nem közölte. Aztán most, a könyvben, ahol nem voltak ilyen terjedelmi, főszerkesztői regulák, maradt a Hét Nap-os szöveg. Ami elment egy hetilapban, az nem mehet el egy kötetben! Mondom én. És dühös vagyok, mert nem tudom, mi maradt ki.
Végszóként könnyű szívvel írom le, örülök a könyvbe pólyált pompás publicisztikának, és a szerző csudapennáját soha ne feledje otthon, mert bizony, mondom, varázspálca van irónja helyett ujjai között, hiszen egyszerű eszközökkel nem teremthető soha olyan alkotás, amelyet szívesen és megelégedéssel olvasgatunk, s közben föl-fölsejlik a saját, személyes világunk. Tudvalévő, a különös hímzést a teremtő asszonyi kezek egyszerű tűvel és cérnával készítik, de mindig a lelkük tisztaságából és szívük önzetlen dobbanásából fakad minden szép szín és minden jellegzetes, ősi gyökerekből táplálkozó cirkalom.
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg.)
