Ha jól összeszámolnám, nyilván az derülne ki, hogy mostanában több lovat láttam városban – vásárban meg gyermekrendezvényeken –, mint falumban. És még azt a keveset sem szeretik az urbanizálódni igyekvő emberek, mert az aszfalthoz nem illik a lócitrom. Pedig egykori gyerekkoromban öreganyám parancsára még gyűjtenünk kellett: azt hiszem, meszeléskor vakolásra használta. A nagy vár falát a kőműves asszonyának hamvai tartották össze, a falusi házikónál ez is megtette.
Itt tartunk a XXI. század első évtizedének a végén: városi lovasok jönnek hagyományápoló ünnepségekre. Pedig milyen nehéz lesz majdan visszahonosítani ezeket a csinos állatokat, amikor ismét divatba jönnek, miként a mangalica disznó, vagy éppen a birka. Merthogy ez utóbbinak a gyapjából készült takarót-párnát újabban garancialevéllel árusítják, mint valami e századi találmányt, néhány száz euróban számolva egy ágyra valónak az árát. És vannak, akik hamisítják. Az egykor lapunkban is gyakran szereplő híres bánáti juhász, Banka Mihály bizonyára elégtételt érezne, ha ezt hallhatná.
Különleges szakaszában járunk a falusi életnek, amikor már hagyományt ápolnak rendezvényeken, nem pedig éltetik, s a szokások némely részét tanulniuk kell, lehet, hogy éppen az internet áldásos segítségével. Egyébként biztosan szoros kapcsolat áll fönn a hagyományvesztés és a tudományos meg műszaki csodák térhódítása között, ha nem is tudnám ezeket elhelyezni valamilyen szociográfiai koordinátarendszerben. Pedig tanulságos lehetne. Persze, ha egyáltalán létezik még szociográfiai kutatás, például a másfél évtizede a Kanizsai Írótábor keretében – Bori Imre javaslatára és Papp György vezetésével – nagy elszántsággal elindított Szociográfiai Műhely, amikor is úgy gondoltuk, elérkezett az utolsó pillanat menteni, ami még menthető. Most úgy látom: mindig van egy utolsó pillanat.
A „különleges szakasz”-on az is értendő, hogy faluhelyen – bár mindegyik település egy külön történet – jócskán összegabalyodtak a technika fejlődésének szálai: fél évszázada sincs, hogy villanyt kapott a falum, majd ment minden a maga útján a város „szabályai szerint”, csak éppen jókora késéssel: rádiózás, televíziózás, telefon, számítógép. Igen ám, de mára szinte megszűnt az időbeni eltolódás: pár éve már legalább minden tizedik házban volt internet, miközben a telefonigénylőknek majdnem fele csak néhány hónappal ezelőtt jutott vezetékes telefonhoz, sokaknak pedig előbb volt mobil készülékük. Mondanom sem kell, hogy a villanyáram kezdte „átrendezni” a falut, a gépek a gazdaságát, az említett „torlódás” pedig arra utal, hogy egyre kevesebb marad a múltból: tanyára megyünk hagyományt idéző rendezvényre, az utcán kocsit húzó lóra meg „érzékenyek” vagyunk.
Lehet őket sajnálni, de még inkább azt, hogy a „városiasodás” a közösségi életben is megnyilvánul, magyarán: veszni látszik. Elvesztek a disznótorok, az esti kártyapartik, régen nincs már kukoricafosztás sem, a „felzárkózásban” mégis az a legnagyobb baj, hogy – a várossal ellentétben – eltűnőben van a művelődési élet. Pedig amikor még arról olvastunk, hogy a falusi ember nem látott színházat, ez gyakran nem volt igaz, mert hosszú időn keresztül maga „csinálta” meg a színházát amatőrjeivel, de jöttek vendégszereplők is; az utolsó háborús időszak előtt és alatt inkább dalkörök, zenekarok és táncegyüttesek alakultak, hogy mára csendben megszűnjenek. Miközben áll a viszonylag rendezett művelődési otthon, amelyben fapadokból sincs elegendő. Vagyis van: mert nincs mire használni.
Veszteségünk eszerint nem csupán lovakban mérhető. (Fotó: Gergely József)
