– Az idő eljárt felettünk – mondta kesernyésen a nyugdíjas zongoratanárnő.
– Ejnye, Manyikám, ne búslakodj feleslegesen – ringatta gunyorosan bőséges derekát Elza néni, miközben ő is kisétált a tengerre nyíló emeleti lakásának teraszára, kissé meglökve az egyik fonott karosszéket. –Bár a régi nyarak hangulata valóban nehezen visszahozható – tette hozzá elmélázva. Közben egy bácskai kisvárosra gondolt.
(S valóban: hiába idéznénk valahogyan a hosszan tartó párás, fülledt levegőt, s hogy az élet akkor teljesen leállt; éjjel tárva-nyitva az ablakok, nappalra meg mindenütt a leeresztett redőnyök, behajtott spaletták, a macskák mind eliszkolnak a fészer árnyékos zegzugaiba, a locsolócső átforrósodott-elernyedt kígyóként nyúlik el a málnás levelei alatt.)
– Xilofon és villanyharmónium – erre emlékszem azokból az esztendőkből leginkább – szólalt meg hosszú szünet után az idős zongoratanárnő –, nincs is ennél kíméletlenebb időjelző; s ez a xilofon is hogy kiment divatból, régi filmzenék hangzása őrzi csak az egykori áporodott, lombmozgástalan nyarakat. No és persze a még mindig bájos Kessler nővérek – emlékszel rájuk, Elzám? Alice és Ellen hűvös szépségű, hosszú lábú nők voltak, ám akkortájt már az ő idejük is lassan lejáróban, rég nem a revüműsorok végén szerepeltek, hanem jószerével valahol a közepén, de legalább még tartották magukat.
– És a százmillió eladott lemezével az osztrák Udo Jürgens? – haladt visszafelé emlékeiben Elza –, ő igazi sztár volt, no meg az érces hangú Karel Gott is, mindig megdobogtatta a szívemet…
A zongoratanárnő váltott: – Hana Maškova, a „moldvai hattyú” sem volt akárki, nemkülönben a stabil combú Sjoukje Dijkstra, rengett a prágai sportcsarnok, ahogyan jégre ért, Hans-Jürgen Bäumler és Marika Kilius ezüstösen táncol, örök ellenfelükként ott lejt vörösben a Protapopov házaspár (még a nevüket is tudom, Ludmila Bjelouszova és Oleg Protapopov). Peggy Fleming meg egyszerűen fehér tünemény…
– Vissza a zenéhez – indítványozta szokatlan gyorsasággal Elza. S már sorolta is: az olaszok, a kedvenceim, a csibész Adriano Celentano és a megnyerő Gianni Morandi, meg a kamaszosan szeplős Rita Pavone…
– Voltak persze mások is – vette át a szót Manyi –, rekedt trombitásként Louis Armstrong, aztán Bing Crosby, a madzagon rángatózó vak Ray Charles, Yma Sumach (hány oktávot is énekelt ki?), és Oscar Peterson, a zsonglőr. A rádióban pedig menetrendszerűen minden délután a Mantovani zenekar émelygős, indulatmentes muzsikája.
– Főzök egy teát – mondta végül Elza, de előbb megvárta, hogy Manyi elhelyezkedjen a kényelmes fotelban.
Nehézkesen kicsoszogott a konyhába, bekapcsolta a gázforralót, majd leült ő is a kanapé sarkára. Hallgattak. Kinn tombolt a nyár, de alig érezték, Manyi egy vékony takaróba csavargózott. Közben már sisteregve duruzsolt a víz. Nem kellett beszélniük.
Behozta a gőzölgő teát, aztán kezébe vette a nagykövet férjétől örökölt puha, halinakötésű könyvet, és beleírta kacskaringós, szálkás betűkkel: „Manyikának szeretettel, emlékezve a mai délutáni látogatására”.
Esteledett. Az alant elterülő parkból a leanderek szirupos-húsos-sűrű illata megállíthatatlanul hömpölygött befelé, az egyre sötétülő szobába.
