Nem egészen úgy regény, ahogyan azt megszokhattuk. Pedig mégis az. Karácsonyi megjelenése előtt a Kilátó közölt belőle részletet, nem is tudtam letenni. Régen olvastam ennyire sodró lendületű, olvasmányos prózát. Szerkezeti felépítése szokatlan: öt elbeszélésből és egy kisregényből áll. Azt vártam, hogy az elbeszélésekben majd folyton megtorpan az idő, aztán a következőnél váltás jön. De nem így történt, folyamatosnak éreztem a tér-idő-cselekményt az egész kötetben, tehát ugyanazon a helyszínen ugyanazzal a főhőssel találkozunk.
Nem hiszem, hogy a szerző elszántan törekedett volna arra, hogy kitöltsön egy űrt. Olyan, mint egy régen várt könyv.
Gyakran hívnak meg középiskolákba, és a magyartanárok megkérdik, mit ajánlanék a mai magyar irodalomból a diákok kezébe. Nem azért, mert ifjúsági regény, nem is azért, mert róluk szól, de magukra ismerhetnek benne. És a mondatok legyenek pontosak. Hosszan szoktam gondolkodni, mit válaszoljak, mert jó ha egyetlen ilyen könyv megjelenik tízévente. Éppen mert a korosztály még befogadó, tanuljon meg fogalmazni, olvasson tiszta mondatokkal végigírt szöveget.
Álljunk meg egy pillanatra a „tiszta mondatok” kérdésénél. Mintha a kortárs irodalom erről leszokott volna. Mintha elég volna csak úgy odakenni a szöveget, henyén, olykor modorosan, nyakatekerten, esetlenül, mintha ettől viccesebb lenne. A mintakövetés mintha elvárás lett volna a posztmodern óta, sőt gyümölcsözőbb is. Néhány hivatkozás vagy mottó eleve megtette a hatását, különösen egy elsőkötetesnél. (Ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy élvonalbeli íróknál is észrevehető a bölcsészkar hiánya, agyondíjazhatnak tőlem bárkit, nem tudok önfeledten olyan szöveget olvasni, ahol a szerzőnek sokadik könyve után is gondjai vannak az egyeztetéssel és a vonzatokkal.) Mintha lemondott volna a kortárs irodalom arról a presztízséről, hogy példát mutasson abban, hogyan fogalmazunk meg helyesen és pontosan egy mondatot. Nem kell ehhez „szépet” írni, csak jól. Már becsülni tudom azt is, ha valaki nemcsak nagyjából akar valamit elmondani, hanem pontosan is. Közben nincsenek üresjáratai, és nem az irodalom kedvéért ír.
Végre valaki gördülékenyen tud szellemes és ironikus lenni, a saját nemzedékének nyelvén. Kár, hogy nincs rá hely, hogy idézzek példákat arra, mennyire friss, érdekes, újszerű megoldások vannak Bíró Gergely szövegalakításában. A könyvben nem találni szakmai hibát. Ezt lehet úgy is érteni, hogy írói hibát sem, és lehet úgy is érteni, hogy szerkesztői hibát sem. Bíró Gergely ugyanis szerkesztőként sem tűri meg a félig mondott vagy félrecsúszott mondatokat.
Ritkaság, hogy valaki ilyen tudatosan (fel)készült volna erre a pályára, úgy látszik, már kamaszkorában, amiről az Oroszlánkeringő című kisregényben így ír: „Az irodalom kezdett szép lassan átformálni, és ezzel párhuzamosan elhanyagoltam a szakmai tárgyakat, amelyeket amúgy is egyre kevésbé értettem. Apám engesztelhetetlen volt, ha az új terveim szóba kerültek, talán azért is, mert ha magában a jövőmre gondolt, az ő kiterjesztett életét látta. Csakhogy az életem az én életem volt, ami szükségszerűen más irányt vett az általa elképzelthez képest. Az irodalmi pálya a megélhetés felől nézve ugyanazokat a félelmeket váltotta ki belőle, mint a zenészi, és nem volt elég, hogy ilyen hóbortot találtam magamnak, de most már egyenesen kettő van belőle. Hány ilyen dolgot fogok még kitalálni?”
Ettől lesz az Oroszlánkeringő kiváló első kötet, pontosabban egy olyan könyv, amely olyan, mintha már a sokadik lenne. Ezért mondható el az is, hogy Bíró Gergely nemzedékének egyik legmarkánsabb egyénisége. Szakmai alázat és eredetiség egyaránt jellemző rá.
Vannak olyan vonások, melyek főleg a rockzenéből tanulhatók meg, ilyen pl. a kiállás és a szembenézés. Színpadra kell állni, és ott megtapasztalni, hogy hitelesek vagyunk-e, mert a közönséget nem lehet becsapni. Egyetlen mondattal vagy gesztussal sem. A kiállás másik jelentése a társakért való kiállás. Akiket a rockzene kovácsolt össze, sosem lesznek ellenségek. Akik sosem rajongtak a rockzenéért, azok legfeljebb fegyverkovácsok.
Mint tudjuk, a rockzene nem egy dalgyűjtemény. Hosszú lenne felsorolni, hányan köthetők a rockzenéhez a kortárs irodalomban. Megfigyelhető az is, hogyan hajlik át egyik műfaj a másikba, miként ötvöződnek a rockzene tapasztalatai az irodalommal, ilyen a felépítettség és megszólalás hangnemének következetessége. A szépirodalomban saját stílusnak szokták nevezni.
Aki ír, annak elmélyülten otthon kell lennie az irodalomban, másként nem válhat íróvá, innentől ez szakmai kérdés. Erre is idézek a könyvből egy példát: „Zsanett többet szenvedett kamaszkorában, mint Ottrubai Nelli az Iszony ban.” Vannak a magyar irodalomnak kevésbé frekventált hagyományai, ugyanakkor illik tudni azt is, ki volt Kurt Cobain és miért lett korunk hőse, legalább annyira illik ismerni, mint azt, hogy ki írta az Iszonyt. A kötet legelső elbeszélése, a Mint álma a zsarnokot, egy irodalomóra fergeteges Petrarca-verselemzéssel zárul.
Ezek már oroszlánkörmök voltak egy középiskolai órán.
„Aki kamaszkorában sosem nyerte meg az olimpiászt, abból nem lehet jó bérelszámoló, abból semmi sem lehet, mert egyszer legalább mindenkinek le kell lőni a maga oroszlánját, még akkor is, ha előre tudja, hogy nem jut el Afrikába” – idézi a szerző Monoszlóy Dezső a Gúzsbakötött rövidnadrág című művét, egész könyvének a mottója lehetne. Szentmártoni Jánosnak igaza van, amikor azt írja a könyvről, hogy „az írások zöme a tékozló és tisztázatlanul hagyott kamaszkorral való elszámolás igényével íródott”. A bátorság kétszeres, egyrészt innen eredeztethető a paradox cím, a „keringő” kijózanítóan nosztalgiazuhanásos metaforája, másrészt mástól mer idézni, mint akiktől az elsőköteteseknek manapság illik. Monoszlóy sosem volt benne a top tenben, attól persze akadnak művei, az idézet valódi telitalálat, gondolatmenet építhető rá, amint a könyv mutatja. Aki csak „szerzőket” olvas, sosem lel erre a mottóra. Végül ott találjuk a kötet végén a kisregény megírásának helyét és időpontját: Iszkáz, 2010 nyara. Megint egy utalás, ami nagy íveket köt össze.
Bíró Gergely nemzedéki munkája egy tekintélyes paradigmába illeszthető: az irodalomban minden korban megfogalmazták a világot, a környezetet szétvető generációs ellentéteket. Azoknak a műveknek a sorába tartozik, melyek nem kerülték meg és nem maszatolták el a felnőtté válás lényeges kérdéseit. Mégsem ifjúsági regények. A magyar irodalomban ennek nagyon vékony jelene és hagyománya van. Sokan nevekkel és helyszínekkel is azonosíthatóan mertek beszélni olyasmiről, amiről mások hallgattak, olyan irodalmon túli kérdéseket vetettek fel, mint amilyen az őszinteség, a különbözni merés és a konfliktusok vállalása. Konkrét példák nélkül azonban ezek a megjegyzések megmaradnának az általánosítás szintjén. Az irodalomban végiggondolható tételsort alkotnak a következő emblematikus művek: Márai Sándor: Zendülők, Bruno Schulz: Fahajas boltok, André Gide: Ha el nem hal a mag, James Joyce: Ifjúkori önarckép, Thomas Mann: Tonio Kröger, Franz Werfel: Érettségi találkozó, Kabdebó Tamás: Érettségi, Jurij Brezan: A gimnazista, Siegfried Lenz: Németóra, Antoni Libera: A Madame, Roger Martin du Gard: Maumort alezredes, Arthur Miller: Kanyargó időben, Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák, Gore Vidal: A város és az oszlop, Jean-Paul Sartre: Egy vezér gyermekkora, Ferdia MacAnna: Az utolsó nagy király, E. M. Forster: Maurice, John Irving: Árvák hercege, Pawel Huelle: Weiser Dávidka, Hermann Hesse: Knulp, Jacqueline Susann: A babák völgye, Friebert Tuglas: A kis Illimár, Robert Musil: Törless iskolaévei, Ottlik Géza: Iskola a határon, Bernhard Schlink: A felolvasó, Henryk Grynberg: Ideológiai élet, Jean Cocteau: Vásott kölykök, Emil Ajar: Előttem az élet, Pascal Bruckner: Menjetek máshova játszani, Dalos György: Az istenkereső, Misima Jukio: Egy maszk vallomása, Roland Schütt: Parittya.
