Felkészülés a hosszú útra

A megboldogultnak az utolsó útjára való felkészítését helyezve alkotása középpontjába Takita Yojiro Okuribito (Távozások) című filmjében mindenekelőtt az élet és a halál viszonyát boncolgatja, aminek révén emberi kapcsolatokra reflektál, legyen szó szeretetről, megvetésről, társadalmi előítéletekről vagy akár bűnbocsánatról. Szimbólumokban gazdag, erős lírai töltetű művében a rendező kimondatlanul is egy csodálatos utazásként ábrázolja az emberi életet.

Olyan utazásként, amelynek során falvak és városok, a bennünket körülölelő természet alkotta gyönyörűségek és egymástól különböző emberek ezrei mellett haladunk el, miközben gondolatok, álmok és érzések által bensőnkben is folyamatos változások zajlanak. Ha mindeközben tisztában vagyunk földi pályafutásunk végességével, és a halált nem az élet ellentéteként, hanem annak szerves részeként fogadjuk el, akkor mindaz, amit életünk során megtapasztalunk és cselekszünk, talán nem más, mint egyéni felkészülés az utolsó útra.

Kobayashi Daigo (Motoki Masahiro) tehetséges csellista egy tokiói nagyzenekarban, amelyet, anyagi fenntarthatatlansága miatt, tulajdonosa kénytelen feloszlatni. Munka nélkül maradva Daigo és fiatal felesége, Mika (Hirosue Ryoko) úgy döntenek, hogy a fővárosból Yamagatába, a férfi szülővárosába költöznek, ahol üresen vár rájuk Daigo édesanyjától örökölt háza. Munkát keresve a fiatalember felfigyel egy állásajánlatra, amelyben egy bizonyos NK Agency sürgősen „utaskísérőt” keres, és kapva az alkalmon azonnal fel is keresi a hirdetéstevőt. Mint kiderül, az apróhirdetés nyomdahiba miatt tévesen jelent meg, ugyanis a kisvállalkozás nem „utaskísérőt” alkalmazna, hanem „kísérőt az utolsó útra”. Mielőtt azonban még Daigo meggondolhatná a dolgot, leendő főnöke, a kissé különös, idős úr, Ikuei Sasaki (Yamazaki Tsutomu) már fel is veszi. A volt csellista ily módon egy tradicionális munkába kezd, amely az elhunyt személy testének a felkészítéséből áll az élet következő szintjére. A családtagok és a többi gyászoló jelenlétében történő sajátos rituálé a megboldogult megmosdatásából, kimonóba öltöztetéséből, kedvenc ruhaneműinek a ráterítéséből, férfiak esetében megborotválásából, továbbá sminkeléséből és koporsóba helyezéséből tevődik össze.

A központi témából eredően a film egyik legfontosabb vizsgálati tárgya az élet-halál kérdése. Takita Yojiro lehetővé teszi számunkra, hogy a megszokottól eltérően teljesen más nézőpontból tekintsünk a halálra, amely mindennapi, „normális” jelenséggé válik, ha az élet részeként fogadjuk el. Ehhez a szemléletmódhoz nagyban hozzájárul az élet lezárását jelentő eseményhez való hagyományos hozzáállás, ami a filmben az idős krematóriumi gépész szájából hangzik el, aki a halált kijáratnak nevezi, amely nem az élet végét képezi, hanem csak átjáró a lét következő szakaszába. Ilyen megközelítésből nyeri el a főhős és mesterének tevékenysége teljes értelmét, a rituális felkészítés az e világi élettől való tiszteletteljes búcsú mellett a tiszta belépést is jelenti az új létszintbe. Ugyanakkor a halál szemszögéből nézve az élet is más értelmet kap, és itt van egy látszólag paradoxonnak tűnő momentum: a halállal való közeli találkozás folyományaként az emberben erősödik az életigenlés és intenzívebbé válik az életörömök habzsolása: nő az étvágy, hangsúlyozottabb a szexuális vágy, nyugalmat árasztó a meleg fürdő élvezete.

A mű által elemzett másik jelentős problematika a különféle emberi kapcsolatokat foglalja magában. Érdekes végignézni, hogyan viselik az elhunyt hozzátartozói a rituális felkészítést az utolsó útra, hogyan nyilatkoznak eltávozott szeretteikről, amiből egyértelműen következtetni lehet a köztük uralkodó viszonyra, és nem kevésbé az emberi érzelmek sokszínűségére. Megrázó az öngyilkos transzvesztita édesapjának monológja, aki lelkiismeret-furdalástól meggyötörten szól néhai fiáról, akivel azóta nem beszélt, hogy az női ruhákban kezdett járni; megdöbbentő, ahogyan a motoros balesetben elhunyt tinilány szülei támadják a lányuk szerencsétlenséget túlélt barátját; lenyűgöző a jobblétre szenderült középkorú hölgy férjének és lányának tartása; és magával ragadó a szeretett nagymama holtteste körül sündörgő kisunokák pajkossága. A mellékszereplők családi kapcsolatának érintőleges felvázolása mellett rendkívül fontos mozzanata a filmnek a főhős apjához való viszonyulása, aki megszerettette vele a zenét, a csellójátékot, de aki egy pincérnő miatt elhagyta édesanyját és őt, amikor még csak hatéves volt, és harminc éven át nem hallott felőle semmit, még az arcát sem tudja felidézni emlékezetében, de akit az iránta érzett megvetés ellenére folyamatosan emleget, s akivel végül a lehető legmeghittebb módon találkozik újra. Az emberi kapcsolatok terén a film egy társadalmi problémát is felvet, mégpedig az előítéletek kényszerítő erejének kérdését, konkrét esetben a főhős foglalkozásának elfogadhatóságát közvetlen környezete részéről. Annak ellenére ugyanis, hogy a megboldogultak hozzátartozói mélységes tiszteletüket fejezik ki munkája iránt, új foglalkozásából kifolyólag Daigónak felesége és gyermekkori barátja részéről az elutasítással kell szembesülnie. Ösztönös emberi reakció ez: elzárkózással való védekezés az elmúlás ellen.

A feldolgozott életszituációkból kifolyólag érzelemdús mű sok esetben könnyen átcsaphatna szenvelgősségbe, Takita Yojiro azonban mindvégig ügyesen egyensúlyozik e szűkre szabott sávon, ügyelve arra, hogy mindig pont annyi érzelmet fecskendezzen egy adott jelenetbe, hogy az megszédítsen, de el ne altasson. A rendező sikeresen ötvözi művében a szívhez szóló drámát, a könnyed romantikát és a gyengéd humort, ami alkalomadtán feloldja a nyomasztó légkört. A magával ragadó történet mellett a film erősségeiként meg kell említeni a pazar operatőri munkát, a kiváló színészi alakítást és a bűvöletbe ejtő zenét. Takeshi Hamada kamerája lírai képek egész sorát vonultatja fel a néző előtt, legyen szó az elhunyt rituális felkészítésének aprólékos ábrázolásáról, az idillikus vidéki tájról alkotott nagytotálokról vagy a szereplőkről készült közeli felvételekről. Az arcjátékok kifejezőereje, egy-egy tekintetbe, mozdulatba vagy gegbe plántált érzelem megnyilvánulása mind-mind a színészek remekbe szabott alakítását dicséri, akik közül is kitűnik a film főhősét megformázó Motoki Masahiro, akinek bársonyos hangján előadott narrációja sokban hozzájárul a mű meditatív hangvételének kialakításához. A film hangulata sokban összefügg a Hisaishi Joe nevéhez fűződő zenével is, amely a cselló mély és magasztos hangjára épülve minden pillanatban kiválóan illeszkedik a film képiségéhez.

Az élet-halál viszonyának a feldolgozása nagy lehetőséget nyújt a rendezőnek a különféle szimbólumok becsempészésében a műbe. A különféle mitológiákban az e világ és a túlvilág közötti átjárást, továbbá a lelki tisztánlátást jelképező hófehér hattyúk többszöri megjelenése itt a két létszint közötti közvetlen kapcsolat mellett az emberi hitet és a megtisztulást is szimbolizálják. Az arcok elé fátyolként boruló ködlepel és süvítő hófúvások jellemezte zord telet felváltó virágzó cseresznyefák és nyiladozó virágok, a sodrással szemben is fáradhatatlanul úszó halak a patakban, a gyereket váró fiatalasszony kivétel nélkül az örök életet, az életnek az állandó megújulásra való képességét jelképezik, ami egyben a vallási értelemben vett reményt is jelenti. Ugyanennyire fontosak a műben a maradandóságot szimbolizáló kövek, a főhős és apja, illetve felesége közt váltott úgynevezett kőlevelek, amelyek az adott kő méretének, formájának és felülete milyenségének függvényében az egymás iránti érzelmet fejezik ki. A változatlanság apoteózisaként is értelmezendő kövek ilyen megközelítésből a szeretet múlhatatlanságáról tesznek tanúvallomást, ami konkrét esetben a megbocsátást is magában foglalja. A filmben tetten érhető univerzális vallási értékek egyértelműen az emberi élet jelentőségét nyomatékosítják, amely végessége ellenére mindig lehet szép és felemelő, ha az emberben megvan a szükséges alázat környezete és saját életminősége iránt.