Bartha Géza
Bartha Géza, a Magyar Szó egykori munkatársa, Újvidék első fotóriportere, akinek a fotóiból összeállított naptárt éppen most adta ki a Forum Nyomda, a maga korában hasonlóképpen úttörőnek számított a fényképezés terén, mint unokája két évtizede a számítógépes animációk készítése terén.
Manapság – mondja beszélgetésünk során Aleksandar Štiglić animációtervező – már minden sokkal könnyebb: bármi újat kelljen is elkészíteni, az alapok már adottak, az interneten minden egyes lépés részletes leírása viszonylag könnyen megtalálható. Akkoriban azonban, amikor nálunk még gyerekcipőben járt az animáció készítése, a legtöbb dologra az embernek saját tapasztalata, előtudása által kellett rájönnie. A kezdeti nehézségek ellenére azonban – folytatja – a nagyapának mégis sikerült „megfertőznie” a képek, fotózás iránti szeretetével.
– A nagyapám művészfotós volt, emellett harminc éven át orvosi szakfotósként is dolgozott az egykori tartományi kórházban, s a szakfényképképezés úttörőjének számított. A film, fénykép iránti érdeklődést mi, unokái így már gyerekkorunkban lépésről lépésre elsajátíthattuk. Rám a legnagyobb hatással kétségkívül az volt, amikor a fényképek előhívását láttam. Valóságos mágiaként hatott, ahogyan a fehér papíron felsejlik a kép.
Mit kell pontosan számítógépes animáción értenünk, hogyan fogalmazná meg: mi mindennel foglalkozott?
– Minden országban másmilyen elnevezést használnak ugyanerre a munkára. A lényeg voltaképpen az, hogy egy virtuális valóságban vagyunk, ahol speciális effektusokat, környezetet, mozzanatokat dolgozhatunk ki filmek, műsorok, reklámok céljaira.
Hogyan került külföldre? Ha jól tudom, Budapest volt az első állomás...
– Ellátogattam a pesti számítógépes kiállításra, ahol a szerencse folytán kapcsolatba kerültem egy újonnan megalakult vállalattal, munkát ajánlottak, én pedig kihasználtam a kínálkozó lehetőséget. Mindez 1991-ben történt. Ettől kezdve, mondhatni, rendszeresen váltogattam a világvárosokat a munkám folytán, attól függően, éppen hol volt rám nagyobb szükség. Magyarországról Izraelbe kerültem, a keleti piac számára animációs szoftvert készítő cég ajánlott munkát. Onnan később Norvégiába, majd Hongkongba jutottam. Végül pedig Angliában a BBC munkatársa lettem, a Bolygók című ismeretterjesztő sorozat grafikai-animációs megmunkálásán dolgoztam.
Amikor Aleksandar Štiglić Újvidéken van, családjával tölti a legtöbb időt: édesanyja, Stiglity Mária és nagyanyja, Bartha Anna társaságában (fotó: Dávid Csilla felvétele)
Ugyanazt a munkát végezte a világ számos pontján. Vannak szembeötlő különbségek az elvárások, a körülmények terén? Hol találta meg önmagát?
– Minden helynek meg lehet találni az érdekességét. Ha azt kéri, mégis válasszak ki egyet a sok közül, talán Hongkong mellett döntenék. A különbözőségeknek ilyen sokaságát sehol másutt nem tudtam felfedezni. Egy egészen másféle kultúráról, gondolkodásmódról, s mondhatom: „működési elvről” és világról van szó. Valódi metropolisz, ahol az utcán is alig lehet haladni. Úgy alakult viszont, hogy magam mégis egy szigeten laktam, melyet a teljes zajmentesség, békés idill jellemzett. Talán e kettősség, a békés szigeti élet és az óriási város túlzsúfoltságából eredő élmények váltották ki bennem a város iránti szimpátiát. Annyi bizonyos, hogy az életritmus ott a leggyorsabb, s a munka megszervezése a legapróbb részletekre is kiterjedt, a pontosság határoz mindent meg. A Vajdaságra is jellemző kényelmességet leginkább talán Norvégiában találtam meg.
Miért éppen az animáció világa?
– Azt hiszem, a számítógépes animációtervezés mindannak a szintézise, amivel korábban foglalkoztam, amit korábban tanultam. Az újvidéki Đorđe Natošević Általános Iskolának volt egy animációsfilm-stúdiója, ahol már tizenkét évesen bele tudtam mélyedni ebbe a szenvedélybe. Később videózással, informatikával is foglalkoztam. Az újvidéki Művészeti Akadémia rendezés szakát fejeztem be, közben fotóztam is. Úgy érzem, egyenes következménye az elmondottaknak az, hogy az animációk világában kötöttem végül ki.
