Sztána fölött Isten fia áll a hóban. Festett, nyári ruhájában biztos fázik szegénynek a lába. Az utat nézi. Odahajol. Kissé megdőlt, fél lábon áll cserefája. Egyedül van az út mentén, emberszabta kis udvarában. Ez a dolga. Krisztus-fának kék az ága. Ránk vár.
Mert várakozni jó. Jó annak, akit várunk, és nekünk is jó, akik rövidke vagy hosszabb időre várakozni, megállni kényszerülünk. Tavasszal szélcsendben, biztató napsütésben, nyáron lengeségben, forró, tapadó délutánban, ősszel szitáló esőben, amíg a szélvédő lapján ólomszín cseppek patakzanak felénk, és télben, súlyos hóesésben, Isten akaratából jégvirágos ablak mögött, és fenn, ahonnan messzire látni, a porhóval behintett csúcson, szitáló fényverésben. Ha figyelmesen várakozunk, még önmagunkkal is találkozhatunk. Ránk fér. Hiszen naponta kerülgetjük magunkban önmagunkat. Elhagyjuk lelkünket és szembe jövünk néha vele az utcán, kitérünk előle és megyünk tovább. A krumplis tésztát is magára hagyjuk, egyedül vár, és mi sem vagyunk többen, amikor az újbor friss pezsgéssel a zöld akácból a mandulaízbe megy át. Várakozni jó. Van benne menta, üresség, van melegség, szárított gyümölcsíz és hideg halál. Amikor várakozik, az ember elernyed, nem tehet mást. Van. Jók ezek a kényszerek esőben, hóban. A várakozás mindig teljes, teljes magány és teljes hiány. A megérkezés egészen más. Tökéletlen másolat. Töredék.
Várakozzunk. Az mindig jó, mert a várakozás remény. A várakozásban megadjuk magunkat, kibékülünk, mint Krisztus-fa a havon. Álljunk középre, és ne akarjunk semmit, csak nézzük, és ne akarjuk elvinni sem az utat, sem a követ, sem a fenyőt, sem apró darabkáit a képnek. Ne akarjuk birtokolni, emléktárggyá egyszerűsítve, hordozhatóvá, mutogathatóvá tenni azt, aminek része vagyunk, a teljességet. Mondjunk le magunkról egy pillanatra, és érezni fogjuk azt a szabadságot, amely a csipkebokorban, a kőben, a ránk váró Krisztus-fában időtlenül várakozik. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Várakozzunk. Önmagunkra, önmagunkért.
Sztána (Stana) falu Erdélyben, Szilágy megyében, Kalotaszegen. A kalotaszegi Alszeg legkisebb települése.
1918 decemberében ideköltözött Budapestről és 1944-ig itt élt Kós Károly építész, grafikus, író, könyvkiadó, politikus, művelődésszervező.
