Az Ószövetség világában az ember úgy közelítette meg Istent, mint ahogy a vádlott lép a bíró elé. Ma fordított a szereposztás. A szekularizált társadalomban a modern ember a bíró, és Isten van a vádlottak padján.
Az ügyet perújrafelvétel nyomán tárgyalják, újabb bizonyítékok birtokában ugyanis az emberiség megsemmisítette Friedrich Nietzsche ítéletét, miszerint: „Isten halott!”
A tárgyalás több évtizede folyik, már az ismert vallásfilozófus, C. S. Lewis is utalt rá, s megállapította, hogy az ítélkező ember egészen jóindulatú bíró: ha Isten ésszerű érvet tud felhozni saját védelmében arra vonatkozóan, miért olyan Isten Ő, aki megengedi a háborút, a szegénységet és a betegséget, akkor hajlandó odafigyelni rá.
Az Isten ellen valló tanúk el karják hitetni, hogy értelmetlen és tragikus létünk a véletlenek sorozatából építkező evolúciónak a következménye csupán. Nincs Teremtő, mert a Földön jelen van a rossz, a jók elnyerik méltó büntetésüket, a gonoszok vezetik a világot.
Nincs Isten, mert a verejktékes munkád ellenére is kevés a kenyér. Mert korán meghaltak, akiket a legjobban szerettél. Mert az ár elsodorta a házad. Mert nincs igazság.
Ám azt a világot, amelyben nincsen kenyér, sem igazság, az ember teremtette magának. Az ember alkotta meg az órabért és a profitot, a jogszabályok paragrafusait, irtotta ki az erdőt, amely gát lehetett volna a vad vizek sodrásában.
Nem Isten ítéli halálra, maguk rohannak vesztükbe a népek, elfordulnak világos törvényétől, a tízparancsolattól: ölnek, hazudnak, lopnak, megtagadják apjukat, anyjukat és Istenüket. Mennyire hitelesen hangzik a Himnusz első sora ma, amikor az anyaország lakóinak több mint fele istentagadó, hitével pedig – bizonyítják ezt a szociológiai felmérések! – magyarságtudatát is elveszíti?
Ezt a művilágot mi csináltuk magunknak. Így egyedül mi vagyunk felelősek azért, ami benne történik. Mi vagyunk a felelősek a gonoszságért is, mert – talán igaza van Wass Albertnek – mi, emberek alkottuk a gonoszt és emeltük földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthassunk magunknak, ha ostobaságokat cselekszünk.
Marcangol a lekiismeretünk – amelyet Ő lehelt belénk –, ezért igyekszünk
Rá hárítani ballépéseink felelősségét, hogy kevés a kenyér és az igazság, ezért próbáljuk meg újra és újra bebizonyítani a bebizonyíthatatlant, hogy Isten nincs.
Eközben napról napra érezhetjük jelenlétét a teremtett világban, a csillagködökben és a csillagvirág szirmában, a család áldásában, apró örömeinkben, amelyekből újszövetségi parancsolatai alapján felépíthető a boldogság.
Isten a vádlottak padjáról a bíráskodó ember felé fordítja orcáját. Ő nem „megértő”, mint a felfuvalkodott ember. Isten a Szeretet, az Élet Igéje, mely testté lett, megváltó Krisztussá.
Január közepén erdélyi körúton mutatták be Ambrus Attila– Léphaft Pál A látó című közös kötetét . (A mellékelt részletet a nemrégiben megjelent könyvből választottuk.) A találkozók egyben Léphaft karikatúra-kiállítássorozatának megnyitói is voltak. A Brassói Lapok főszerkesztője és a Magyar Szó karikaturistája a könyv eladásából származó bevételt az erdélyi barcaszentpéteri öregotthonnak adományozzák.
