Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna, bár lehet, hogy egyszer régen a nagy tolongásban könyökünkkel megérintettük egymást a messze földön híres muzslai búcsúban: te, a kiebrudalt szerkesztő, és én, a sokaságban önmagát kereső suhanc; vagy az aszott tájban gyönyörködve némán elhaladtunk egymás mellett a Bega által higgadtan lúgozott töltésen, esetleg összefutottunk a sarki boltban: te, a nagy költő, és én, az ábrándos kölök.
Utólag könnyű eljátszadozni a gondolattal, vajon hogyan is történtek meg a múltbéli események, kikopnak az emlékek, a feledés homályába vesznek a házak, az arcok és a történések, s az ember némi lehetőséget nyer arra, hogy szinte művészi szabadságra jellemző önkényességgel alkossa meg egyéni múltját, amelyben ily módon egymástól független események összefüggő folyamattá avanzsálnak, első pillantásra véletlenek sorozatának tűnő történések pedig sorsszerűvé válnak.
Idestova már másfél évtizede annak, hogy a Képes Ifjúság akkori főszerkesztőnője elkérte a lakcímemet, mire ösztönösen böktem ki az ilyen esetekben szokásos szöveget: Sziveri János utca, 18-as házszám, Muzsla, aminek hallatán a főszerkesztőnő őszinte elismeréssel jegyezte meg, hogy milyen rendesek a muzslaiak, alig néhány éve hunyt el Sziveri, és máris utcát neveztek el róla, de gyorsan ki kellett ábrándítanom, hogy az utcát nem rólad, hanem egy néphős névrokonodról nevezték el. Jóval korábban az említett esemény előtt, hiszen még egy felvétel is készült arról, ahogyan magasba emelt kézzel állsz a neveddel fémjelzett utcatábla alatt. Az pedig már csak a sors fintora, hogy te éppen abban a kis utcában születtél, négy házzal az én szülői házamtól.
Utca helyett barátaid egy civil szervezetet neveztek el rólad, hogy szív-veri neveddel felvértezve terjesszék az önmegtartó kultúrába vetett hitet e léket kapott pannon fateknőben. Hosszú évek óta versekbe kapaszkodva járjuk e felnégyelt tájat, egyik szemünkkel befelé, a másikkal pedig kifelé vizslatva hallgatjuk rezdüléseit barbár imáknak, olykor halkan felsóhajtunk, máskor hangosan felröhögünk a dolgok állásán – minden alkalommal apró sikolyokat és dia-dalokat eregetve szerteszét az éterbe.
Efféle sikoltozásaink során kíváncsi fiúk és lányok többször megkérdezték tőlem, ismertelek-e, s vajon milyen voltál, amire sohasem tudtam kellőképpen válaszolni. Azért nem, mert nem mindig ismerjük meg azt, akivel mulandó világunkban összehoz bennünket a sors, és nem mindig marad előttünk ismeretlen, akivel az anyagi világban sohasem találkozunk, csak mesékben, álmokban és versekben, s e három magasztos térben kétségtelenül sokszor összefutottunk már: te és én. (Fotó: Tari István fotói)
