Tóth Orsolya: Torockó
Időnként bizony választani kell, mit akar még megtekinteni az ember a világból. Itt van például ez a Torockó, a messzi-közeli Erdélyben. Az egykor barlangrajzokat készítő kezeket irányító ihlet búvópatakként itt más irányt vesz – furcsa, zsindelytetős házakba ékelődik, fafaragásokba, rámán varrott kézimunkák nagy-kígyós, petrezselymes, állóliliomos, folyótulipános és tölgyfaleveles mintáiba.
Egyszóval nem elvetendő dolgok ezek, különösen, ha ráérezve megbecsüljük a tételt: vidéken könnyű jónak lenni. De mit kezdjünk azzal a hármas csúcsú Székelykővel, a fekvő emberi testet idéző kopár vonulattal? Mintha az ember háta mögött állna/leselkedne valaki; bácskai lévén az ilyesmihez igazán nem vagyok hozzászokva. Persze, egy ilyen szilárd, mögöttes háttérnek is meglehet a haszna: egy riportban olvasom a megszólaltatott, nyolcvan esztendőhöz közeledő helybeli férfi elmondását, miszerint náluk, tavasszal és ősszel, kétszer jön fel a nap. A Székelykő miatt. „Fölébe jön fel, megsüti a falut, az aklot, akkor oszt bebújik a hegy megé, s a hegy tetőjén még egyszer feljön. Kétszer köszön bé nekünk.”
Ezt nevezem! Betévednek az ablakon az első fénysugarak, de még nyugodtan a másik oldalunkra fordulhatunk. Ez mindenképpen az ember gyarló tulajdonságait jól ismerő természet bölcs ajándéka a torockóiaknak. Ugyanakkor talán az örökös újrakezdés szándékának méltányolása is egyben. S ebben Erdély legnyugatibb székely végvára lakóinak volt is része, a település 1870-ben szinte teljes egészében tűzvész martalékává vált (szép piacterét üszkös gerendák és romok vették körül – akkori feljegyzések szerint 40 ház égett le), rá tíz esztendőre pedig megszűnt a vasbányászat is. A településnek tehát váltania kellett.
Nos, ha annak idején valami nagy gazdasági fellendülés lett volna Torockón, bizonyára sokan modernizálják házaikat, így viszont – kénytelen-kelletlen – megőrizték a régi formákat. (Az egykori bányászfalu ma – átmentve az erdélyi magyar népi építészet egyik legértékesebb változatát – a Világörökség részét képezi.)
– Szerelem, pénz? – kérdezi a riporter az előbb megszólaltatott idős férfit (mesterségére nézve kőműves).
– Mit mondjak erre? Kinek milyen volt a tehetsége.
– A tehetsége mihez?
– Hát a finom mondásokhoz, a szívhez, a keresményhez, nahát, szóval az élethez. De nem volt rózsás a fiatalságom. Kezdődött a háború is. Mit mondjak még egyebet, higgye meg, nem volt rózsás.
– Volt boldog is?
– Hát, amennyiben. Minden esetre örvendtem.
Talán azért külön is szerencsések a torockóiak, amennyiben komolyan veendő a latin szállóige, miszerint Nulla dies sine linea! (Egy napot se vonás nélkül!), nos, akkor ők napjában, ha elég ügyesek, két vonást is húzhatnak. Estig. Mert ha a nap – a faluból nézve – első felkelte után még visszabújik is a Székelykő sziklái mögé, hogy aztán kicsivel később újra előbukkanjon, lám, a nap Torockón is csak egyszer megy le. A természet ez ügyben már kérlelhetetlen.
