A balkáni vészeken edződött és saját kultúrájára büszke vajdasági magyarság kapkodhatta a fejét az elmúlt két hónapban, amíg éppen papírjait rendezgette az egyszerűsített honosításhoz. Miután saját lapjai még a másfél évtizedes miloševići nacionálbolsevizmust is túlélték, hirtelen északon támadtak viharfellegek és ütköznek uniós, sőt globális média-klímaváltozási frontok az új magyar demokrácia égboltján. Az Újév óta közjogilag is anyanemzetéhez kapcsolódni jogosult határon túli magyar ember joggal kérdezi: Mi történik odaát, kinek van igaza, hol a sajtószabadság mostanában!?
„Magyarországon megszűnt a sajtószabadság” – vészkiáltotta üres címoldallal féltucat magyar lap, tette szóvá száznál több külföldi kommentátor, kormányszóvivő, miniszter és parlamenter, memzetközi szerv meg szakmai szervezet, vonult a fagyos utcára kétszer is több ezer pesti tüntető és tiltakozik nyolcvanezer facebookos. A nemzeti együttműködés frontja szerint ugyanakkor „nemzetközi balliberális—kommunista összeesküvés szült hisztériát a médiatörvény körül”, amelytől Orbán Viktor miniszterelnöknek kellett az Európai Parlamentben megvédenie országát és népét. (Pontosabban: kétharmados parlamenti többséggel törvénykező pártját és kormányát.)
Régi bölcsesség, hogy az igazság többnyire valahol félúton keresendő. Meg hogy a sajtószabadság azé, akinek sajtója van. (Vagy pénze – de legalábbis törvénykezési hatalma.) Szerencsére nem vagyunk rákényszerülve, hogy állást foglaljunk ebben a „gigász—firkász” küzdelemben, habár nem mellékes megjegyezni, hogy a Magyar Szó legnehezebb időszakaiban – de még a laptanács-alakítás elleni tavalyelőtti szerkesztőségi harcban is – kapott nemzetközi támogatást, sőt a most veszélyt érző magyar laptársai egyikétől-másikától is.
Szükségtelen és értelmetlen pártoskodni, hiszen mindkét oldalon vannak bőven nagyágyúk, a vita enélkül is heves indulatoktól fűtött és a másik fél eleve meg nem hallgatása, de legalábbis a megértési szándék teljes hiánya jellemzi. Itt viszont éppen azzal a céllal vágunk neki az új magyar média-törvénykezés óceánjának, hogy megértsük: mi történt, miért és hogyan, honnan a tiltakozás és miért a görcsös ellenállás.
A viharossá vált vizeken való navigálást úgy próbáljuk az olvasó számára megkönnyíteni, hogy külön keretesekben* feltérképezzük a „médiahajó” egyes fedélzeteit (az illetékes szerveket és hatóságokat), valamint az eddigi vojázs legfontosabb állomásait. A széleskörű meg nem értéshez ugyanis sokszor az is hozzájárul, hogy a részletek hiányos ismerete vagy pontatlan idézése folytán a szembenálló felek lazán és felsőbbrendűen elnéznek egymás válla felett.
Mi fán terem a sajtószabadság?
Ha már ilyen vehemensen hiányolják a sajtószabadságot, érdemes lenne tisztázni, mit is takar ez a politikai, jogi, szakmai kategória. Részletes fejtegetésre itt nincs lehetőség, de néhány fontos történelmi gondolatot érdemes felidézni a vélemény- és sajtószabadság történetéből.
„Ha nem volna rossz a világon, az embernek nem volna érdeme a jót választani; a rossz könyveknek [mai értelemben a médiára is vonatkoztatható] szabadon kell a nyilvánosság elé kerülniük, hogy az emberek szabadon választhassák a jót. Az állam nem alacsonyíthatja kiskorúvá polgárait (...)” (Szerb Antal ford.)
John Milton írta ezt Areopagitica c. 1644-es vitairatában a könyvnyomtatás angliai szabadságának megnyirbálása ellen és az éppen hogy csak liberalizált könyvkiadás jogát visszacsorbító – az általa egyébként támogatott – parlamentet kritizálva. Korábban ugyanis már elegendő volt feltüntetni a könyvek címlapján a nyomdát és a szerzőt, de az 1643-as törvény újból előírta az előzetes regisztrációt és engedélyeztetést, valamint vizsgálatot, házkutatást, betiltást, bezúzást és súlyos büntetéseket helyezett kilátásba.
Ilyen Angliából rajzottak ki az amerikai telepesek és alapították meg az Egyesült Államokat, amelynek nemcsak Függetlenségi nyilatkozatát írta a későbbi elnök, Thomas Jefferson, hanem azt is, hogy szerinte a sajtó előbbre való, mint a hatalom:
„Rendszerünk alapja a köz véleménye, és a legfontosabb feladat ennek fenntartása. Ha tőlem függne a döntés, hogy kormányunk legyen sajtó nélkül, vagy újságjaink kormány nélkül, akkor nem haboznék a második megoldást választani”.
Ilyen messzire azért nem ment el Jefferson hazája sem, de elmondható, hogy a sajtószabadságról gyakorlatilag egyetlenegy tagmondat rendelkezik az amerikai jogban: az Alkotmány 1791-es első kiegészítésének 14 szava:
„A Kongresszus nem alkothat olyan törvényt, amely (...) csorbítja a szólásszabadságot vagy a sajtó szabadságát (...)”
Minden más amerikai jogszabály csak technikai részleteket tartalmaz, sajtótörvény nem is létezik. Az újságokat például a helyi postamester „veszi nyilvántartásba” – az is csak a kedvezményes kézbesítési díjak intézése végett.
Nagyot ugorva időben előre, térben pedig vissza, az 1950-es Európai egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről leszögezi:
„Mindenkinek joga van a vélemény-nyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra való tekintet nélkül, valamint anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson.”
Ezt azonban már „okos” kivételekkel is felvértezték, amelyek végső soron az egyes államok törvényhozására bízzák a megoldást. Az Egyezményt Magyarország is becikkelyezte 1993-ban.
A vita tárgya
Ehhez képest a majd 200 oldalas új magyar médiatörvény és az azt megelőző, szintén új „médiaalkotmány” gondosan előírja a sajtó, a rádió, a televízió, a lineáris és lekérhető, valamint az internetes médiatartalmak szabályozásának legapróbb részleteit is – a médiahatóság parlamenti esküjétől kezdve a „közszolgálati média-szolgáltatón” keresztül egészen a könyvvizsgálókig, a „játék”, a „műsorablak” és hat tucat egyéb fogalom definíciójáig, valamint az egymillió dollárig terjedő büntetésekig.
Kizárólag a törvényszövegek tanulmányozása alapján aligha lenne bizonyítható, hogy a vaskos irományok (hagyományos országgyűlési gyűjtőszó a törvényhozási folyamatban megjelenő dokumentumokra) megszüntetik a magyar sajtószabadságot. A súlyos nézeteltéréseket sokkal inkább a finoman elkenő, sokféleképpen értelmezhető megfogalmazások okozták, valamint az a „lopakodó módszer”, amellyel a törvényt meghozták. (A szakmai és társadalmi előkészítés elmaradásáról lásd első keretesünket!)
Hátráltatták a társadalmi elfogadtatást a szembeötlő hangsúlyeltolódások is: sem a médiaalkotmány, sem a törvény preambulumában nem a szólás- és a sajtószabadság biztosítása a kiindulópont (azok csak mint a szabályozás tárgyai szerepelnek), hanem a „közösség és az egyén érdekeinek felismerése”, a „társadalom integritásának előmozdítása”, a „demokratikus berendezkedés megfelelő működése” stb. Vagyis egyfajta társadalmi-politikai aktivizmus kerül a középpontba, ami nemcsak hogy fontos kérdéseket vet föl a dőlt betűs cselekvésekről (Milyen érdekekről van szó? Milyen integritást kell előmozdítani? Milyen működés a megfelelő? Ki dönti el mindezt?), nemcsak hogy – meglepő módon – egyáltalán nem a konzervatív gondolkodásmódra jellemző megközelítés, hanem nyitva hagyja – a változékony politikai erőkre bízza – az alapvető kérdéseket.
Nyilvánvalóan erre a nem mindennapi feladatra hozta létre a törvény a médiahatóságok teljesen új, bonyolult rendszerét (a részleteket ld. második keretesünkben), amelynek egyike-másika ritkán látott megoldással önálló állami hatósággá lép elő, jogszabályalkotási felhatalmazással és országgyűléstől, kormánytól való függetlenséggel. A bonyolult rendszernek számos fő-, vezér- és „közönséges” igazgatója van, de csak egyetlen igazi vezetője, akit a miniszterelnök nevez ki 9 évre, szinte leválthatatlanul. A törvény alapos olvasatából kiderül, hogy – legalábbis a közszolgálati médiavilágban – több lesz a hatóság, mint a média. Nem meglepő hát, hogy a szokatlan megoldások némi aggodalmat váltanak ki a háttérszándékkal kapcsolatban.
Az előzmények és a korábbi kormányok sikertelen reformkísérletei is hozzájárultak a kedélyek borzolódásához. A politikum és a sajtótársadalom a rendszerváltás óta két „médiaháborút” vívott (egyet az első demokratikus kormány idejében és egyet az első Fidesz-kormányzat alatt), és mindkettőből a jobboldal került ki győztesen (ld. a harmadik keretesben). Az új kétharmados többség tehát eleve „mesterhármast” készített elő. 1996-ban, a szintén kétharmaddal rendelkező MSZP—SZDSZ többségű parlament hozta meg ugyan a most hatálytalanított médiatörvényt, de azt hatpárti egyeztetések előzték meg, ráadásul az elektronikus médiapiac privatizálása követte. Az utóbbi fejlemény hatalmas kereskedelmi kínálatot hozott létre – ha nem is okvetlenül minőségi javulással –, új médiamunkahelyek százait, kitárulkozó lehetőségek sokaságát. Nem kellett hát szeretni, de nem begubózást, hanem új esélyeket nyújtott minden oldalnak: politikának, tőkének, szakmának és közönségnek egyaránt.
Mindezen túl – s erről a magyar sajtóban, de különösen külföldön, sokkal kevesebb szó esik, mint a mégiscsak absztraktabb sajtószabadságról – a szabályozás teljesen átszervezi a négy közszolgálati médiát: a Duna Televízió (DTV), a Magyar Rádió (MR), a Magyar Távirati Iroda (MTI) és a Magyar Televízió (MTV) háromezer dolgozóját egyetlenegy produkciós megavállalatba vezényli össze, amelyben a legendás hírű médiaházak (gondoljunk csak a Rádió ’56-os forradalmi szerepére!) hivatalos elnevezéssel divíziókká válnak. Már a szerencsétlenül megválasztott részlegelnevezés is valamiféle agitpropos katonásdit sugall – még ha hiszünk is az ötletek gazdáinak és végrehajtóinak legjobb szakmai szándékában.
A szinte totális centralizációnak messze ható következményei lehetnek, a köztájékoztatás egyszólamúsításához vezethet. A deklarált cél is az, hogy minden eseményfelvétel és tényanyag egyetlen csatornán, egyetlen tető alá fusson be, ahonnan majd „legyártva beszállítják” a névleg független médiaházak „fogadó szerkesztőihez” (ez a hivatalos elnevezés egyfajta recepciós szerepre utal). Az erre a kritikára felszolgált válasz a műszaki—anyagi racionalizációra hivatkozik (amit ez a szerző tizenéve szorgalmaz eredménytelenül, tehát eleve rokonszenvezni tud a szándékkal), ám nemcsak a gépkocsivezetők, operatőrök, mikrofonosok, riporterek indulnak majd egyengarázsból, egyenraktárból, egyenszerkesztőségből, hanem a műsorokat is egyetlen központban fogják gyártani, egyetlen vezérigazgató keze alatt – még ha négy külső megrendelésre is. A tévéhíradók uniformizálása például már ezen a héten megkezdődött.
Úgy tűnik, nincs is minden rendben ennek a megaprodukciónak a háza táján: hétfőn lemondott tavaly októberben kapott hivataláról a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA, a közszolgálati műsorokat gyártó központ) vezérigazgatója. A kormánypárti kinevezett fontos integrációs feladatainak teljesítése nélkül – sőt, indoklás nélkül – vette a kalapját, pedig minden korábbi médiavezetőnél nagyobb hatalommal, apparátussal és az állami támogatás majdnem teljes összegével, évi 60 milliárd forinttal rendelkezett. Roppant gyártási felelősségét tetézte, hogy ennek a posztnak a betöltője írja majd alá a racionalizáció legkényesebb papírjait, az állomány – hírek szerint kb. egyharmadának, ezer médiamunkásnak a – felmondóleveleit.
Akció, reakció, ellenreakció
Az elégedetlenségnek tehát alaposan meg volt ágyazva. A kormányt saját későbbi bevallása szerint mégis váratlanul és felkészületlenül érte – nem is annyira a belföldi reakciók özöne, mint – a nemzetközi felháborodás vihara. Washingtontól Tokióig, Moszkvától Melbourne-ig, szinte a világ valamennyi jelentős lapja felvetette a magyar sajtószabadság kérdését. Korántsem egy globális „ballib—komcsi—kozmopolita” koalíció tiltakozott magyar „csatlósainak” nyomására, ahogy Pesten egyesek diszkvalifikálni próbálták a külföldi reakciókat. Lech Walesa egykori tanácsadójának, a Kennedy- és Nagy Imre-díjas Adam Michniknek a lapja, a lengyel Gazeta Wyborcza például magyar nyelvű szolidaritási üzenettel a címoldalán jelent meg.
És nemcsak a sajtó meg a nemzetközi szakmai szervezetek emelték fel szavukat, hanem a „ballibnek” éppen nem nevezhető német kancellár és a francia elnök is (szóvivőkön keresztül) aggodalmát fejezte ki az általános európai normák magyarországi teljesülése ügyében. Az EU és az EBESZ illetékes irodái éles hangú kritikát fogalmaztak meg az Unió soros elnökségét a médiatörvény után két héttel átvevő Budapest számlájára. A magyar kormány eleinte nem tudott mit kezdeni a jelenséggel, az elvétve megszólaló kormányképviselők csak felháborodásukat demonstrálták az „országra zúduló hecckampány” miatt.
Pedig ilyenről szó sem volt. Lehet, hogy a bírálók jelentős része nem olvasta végig a médiaszabályozás mind a 200 oldalát. Lehet, hogy az egyes rendelkezések külön-külön valóban megtalálhatók más európai törvényekben is. Lehet (sőt biztos), hogy a sajtószabadságot semmilyen paragrafus nem törölte el. De a kritika nem a részletekről, hanem az összképről szólt – és nem egész Magyarország, hanem a szerencsétlennek tartott törvény ellen.
Így indult a soroselnöki félév, amelynek első rendezvényeire készülve az elsőként felocsúdó Martonyi János külügyminiszter mentette a menthetőt. Az európai kollégáival való első idei találkozások után pedig maga a miniszterelnök is enyhített az addigi merev elutasításon. A befogott szemeket-füleket a bírálatok meghallgatására, majd részleges elfogadására, sőt az együttműködés ígéretére, végül pedig konkrét módosítások kilátásba helyezésére szelídítették. Nyilvánvalóan egyértelművé vált, hogy Európa nem fogadja el ezt az „utolsó médiacsöppet” a pesti pohárban, főleg nem saját soros koordinátorától.
Hogy a támadások nem Magyarországot, nem is Orbán Viktor személyiségének egészét érintették, azt az Európai Parlament január 19-ikei ülése érzékletesen bizonyította. Magyarország EU-s programját elismerés és egyetértés fogadta, csak a hozzászólások inkább a médiatörvényre összpontosítottak – és ugyanolyan kemények voltak, mint az előző hónap reakciói. A magyar miniszterelnök aznap még népe megsértéseként értékelte a külföldi bírálatokat és éles hangon visszavágott. De rögtön utána ő is a kiegyezés hangjára váltott, amit az EU illetékes szervének konkrét kifogásairól szóló levél, az arra adott immár udvarias válaszba foglalt kitérés, majd a brüsszeli egyeztetés és a hetekig kerek-perec elutasított módosítások szövegtervezetének kidolgozása követte. És itt tartunk ma is.
Mindebben az a legérdekesebb, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének megalkotója nem saját nemzettársainak követelésére, hanem az „idegen” kritikák következtében vált hajlandóvá a (minimális) kompromisszumra. Érdemes megfigyelni a Fidesz európai pártcsaládjának viszonyulását. Noha eleinte néppárti körökből is érkeztek bírálatok, a parlamenti vitában felszólalók már inkább védelmükbe vették a magyar társpártot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és az Európai Néppárt egyik központi figurája esetleg nem egyezkedett a kulisszák mögött saját néppárti alelnökeinek egyikével, Orbán Viktorral arról, hogyan lehetne elegánsan megoldani az ügyet.
Mégiscsak a – ma még csak sejlő – végeredmény lesz igazán fontos, mind a törvény megálmodói, mind az attól rettegők számára. Az Unió nem le- vagy kitolni akarta Magyarországot, hanem a közös értékeket védelmezve megtárgyalni vele a nézeteltéréseket. A viszályok elsimításának ugyanis ez a módja olyan körökben, ahol nem sportból űzik egymás fricskázását, és ahol a jómodornak keletje, társadalom-szelídítő szerepe van. Még akkor is, ha azt nem aprólékos törvényekkel, hanem évszázados csiszolgatással dolgozták ki. Így az akár minimális módosításon alapuló megegyezés is elegáns lehet majd Brüsszelből és Budapestről nézve egyaránt. Csak merev elutasítás helyett jó diplomáciai érzék és nemzeti jóérzés kell hozzá.
Epilógus nélkül
Miközben az új médiaszabályozás belföldi ellenfelei a homályos megfogalmazás kiszámíthatatlan, szinte szavatoltan szubjektív következményeitől tartanak leginkább, addig a hatalom éppen ezt próbálta védekezésre használni: hogy majd a gyakorlat mutatja meg, jó vagy rossz a törvény, valamint hogy nem a sajtószabadság elfojtására kívánja felhasználni a mérsékelten alkalmazandó büntetéseket.
Csakhogy éppen itt van a bökkenő: amit egyszer létrehoznak, azt fel is fogják használni. A modern törvénykezésnek nem az a dolga, hogy az „utókorra” bízza az alkalmazás módját, hanem hogy eleve kizárja – amennyire csak lehet – az utólagos interpretációt és a szubjektív ügyeskedést, a viszaélést és a kiskapukat egyaránt.
A törvény ellenfelei nem mellékes kifogásokat emeltek, és a hatalom csak saját kárára próbálta azokat elmaszatolni, az ellentábor választási veresége miatti méltatlankodásnak betudni, globális összeesküvésként beállítani. A kormányzó párt természetesen legitimitást élvez a demokratikusan megszerzett parlamenti győzelme folytán, de a demokrácia nem kizárólag a többség hatalmát jelenti, hanem a (mindenféle) kisebbség meghallgatását és védelmét is. Ellenkező esetben állandó oda-visszavágások mezejévé válnak a választások, és az inga amplitúdója egyre növekedhet, egy rossz pillanatban ki is lendülhet a szélsőségekre. Ez egyetlen, magát demokratikusnak tartó erőnek sem lehet az érdeke.
A sajtószabadság megítélésünk szerint nincs eltörölve Magyarországon, de a folytatás még mindig háromesélyes. A legújabb médiaháború ismét rámutatott – ha nem lett volna épp elég egyéb jel – a magyar társadalom mélyen húzódó, sőt növekvő sérülékenységére, önsebző hajlamára. A nemzeti együttműködést kinyújtott kezek, nem pedig elsöprő paragrafusok és mégoly látványos rétegtüntetések tudják csak szavatolni. A továbblépés sikerének fontos mércéje lesz a politikai erők legújabb tapasztalatokra alapozó önkalibrációja.
Ahogy azt a sajtószabadság-harcos Milton az Elveszett Paradicsomban (1667) vizionálta: „Az elme az önmaga saját helye és önmagában alkothat Mennyet Pokolból, Poklot a Mennyből.”
_____________________
* A szöveghez több keretes kiegészítő tartozik, amelyek – helyszűke miatt – csak a Magyar Szó online kiadásában találhatók meg:
