A vajdasági magyarság jól tudja, hogy a média megkaparintásával békéből akár háborút is lehet csiholni. Ez történt 1987 és 1991 között a volt Jugoszláviában, amikor Slobodan Milošević a szerb kommunista párt, majd a szerb állam élére törve csatlósait ültette a köztársaság minden főszerkesztői székébe, hogy azok vakon kövessék erőszakra buzdító, nemzetet nemzet ellen uszító, nacionalista terveit.
Magyarországon senki sem akart ugyan háborút, de azt minden politikai erő jól tudta, hogy a többnyire fájdalommentes rendszerváltás nyomán képlékennyé váló társadalom szavazataira nagy befolyással lesz a sajtó és különösen az elektronikus média. Az utóbbi 1990-ben (és egészen 1996-ig) állami monopóliumként működött, tehát a parlamenti ellenőrzés jogszerűsége nem volt vitatható. A mindenkori hatalom és ellenzék azért csatázott, hogy a szabadságért folytatott küzdelemben függetlenségét kivívó újságíró-társadalmat újra a napi politika szolgálatába állítsa.
A rendszerváltás korszakában (1988—1990) az eltűnésre ítélt állampárt szervei már nem, a demokráciát kiharcoló új szerveződési formák viszont még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy magukhoz ragadják a média gyeplőit. Ezt az interregnumot egyesek a magyar sajtófüggetlenség aranykorának tartják. (A médiaháborúk eseményeinek összefoglalásához felhasználtuk Monori Áron tanulmányát a Magyar médiatörténet c. kötetből. Szerk. Bajomi-Lázár Péter, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005.)
Az első magyar médiaháború
Az első demokratikus hatalomnak (Antall-kormány, 1990—1993) át kellett szerveznie a sajtószféra feletti hatalomgyakorlást. A parlamenti pártok közötti megegyezés alapján a közszolgálati média elnökeit a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezte ki. 1990-ben az akkor még mindenki által elfogadott, korábbi munkásságuk alapján köztiszteletnek örvendő, független társadalom-kutatók, Hankiss Elemér és Gombár Csaba került a Magyar Televízió, ill. a Magyar Rádió élére. Ahogyan eredetileg gondolták, a megalkotandó új médiatörvény meghozataláig tartó mandátummal.
A Magyar Demokrata Fórum vezető köreiben azonban hamarosan másfajta elképzelések kaptak erőre. Csurka István, az MDF akkori alelnöke, így fogalmazott: „Félrevezetés az, hogy a sajtónak mindentől függetlennek kell lennie. A sajtó érdeket szolgál, és a hazai sajtó jelenleg a kormánnyal és az MDF-fel ellentétes érdekeket szolgál.” Csurka később már rendőri erőszakot is engedélyezett volna saját kormányfőjének – a köztársasági elnök ellenében – a sajtóbeli „rendcsináláshoz”.
Egyes felfogások szerint a sajtóban balliberális irányzat uralkodott, ami a nyolcvanas évek harcait megvívó újságírók vezető szerepét tekintve nem számít meglepetésnek. Ugyanakkor szervezkedett már a szakma jobboldala, a kormánypárti újságírók tábora is. A Magyar Újságírók Közösségének alakuló ülésén a tiszteletbeli elnök kijelentette: „Arról van szó, hogy nem akarunk sajtószabadságot. Mert a sajtószabadság olyan mocskolódás-szabadsággá válik, hogy azt nem lehet már elviselni. Nem akarunk szólásszabadságot, mert a szólásszabadság acsarkodássá válik. Sajtótisztességet akarunk.”
Az MDF egyre inkább ellenségként tekintett a független ellenőrző szerepre törekvő sajtóra, sőt a miniszterelnök közvetlen konfliktusokba bonyolódott az MTV és a Rádió elnökével, akiket a köztársasági elnök hatásköre, ill. Göncz Árpád személyes tekintélye többször is megmentett a leváltástól. Tüntetések és ellentüntetések már akkor is sorjáztak médiaügyben Budapesten: először 1991. október 23-án, a Rádió épülete előtt, az elnök lemondását követelő szélsőjobboldali Magyarok Nemzeti Szövetsége szervezésében. Több hasonló jobboldali megmozdulás után 1992 szeptemberében hatalmas ellendemonstrációt hívott össze a köztársasági elnököt és a médiaelnököket támogató Demokratikus Charta is, amely eredetileg a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP részvételével alakult, de a Fidesz kilépett belőle, mert – részvevők állítása szerint – akkor még úgy vélte, hogy nem szabad kivinni a sérelmeket az utcára.
A Csurka-féle radikalizmust elutasító, mérsékelt Antall-kormány eleinte „saját” alelnökök beültetésével próbálta kontrollálni Hankiss és Gombár munkáját, de végül a költségvetési eszközökben találta meg a megoldást. A Duna Televízió 1992. december 24-ikei beindításával alternatív közszolgálati csatorna került a kormány kezébe, amely ráadásul megszüntette az MTV és a Rádió költségvetési függetlenségét, s így csikarta ki az immár lehetetlen helyzetbe kerülő médiaelnökök lemondását.
Az új, most már nem független, hanem jobboldali irányítás alá vont közmédia hirtelen jelentős állami támogatást kapott. Médiatörvényt ugyan nem sikerült alkotni, de a hatalom saját képére szervezhette át a tömegtájékoztatást – egyszersmind biztosítva a médiaháborúk folytonosságát is.
A Horn-kormány visszavág
A folytatásra nem kellett sokáig várni: az 1994-es választások nyomán hatalomra lépő szocialista—szabaddemokrata (MSZP—SZDSZ) koalíció sietett revánsot venni a függetlennek induló közszolgálati média jobbkanyarja miatt. Rövid időn belül új gárdát neveztek ki a köztévé és -rádió élére, több száz embert pedig elbocsátottak. Viszont a Horn-kormány nem nyúlt az MDF által létrehozott Duna TV vezetéséhez, sőt a rádióban is meghagyta a kifejezetten jobboldali újságírás egyik gócpontjának számító Vasárnapi Újságot.
A 72 százalékos parlamenti többséggel bíró koalíció hatpárti egyeztetéseken keresztül hozta tető alá az évek óta vajúdó médiatörvényt. Beépítette a „sokoldalú és kiegyensúlyozott” tájékoztatás követelményét is, ám a gyakorlatban a közszolgálati média ismét csak a hatalmon lévő párt érdekeire bizonyult fogékonyabbnak.
Ez lett hát az első médiaháború hosszú távú következménye: a Hankiss/Gombár-féle autonóm közmédia létezésével meg nem békélő első konzervatív kormány húzásai, valamint az 1996-os médiatörvény rendelkezései nyomán a közmédia ismét „a politika szolgálólányává” vált. Még akkor is, ha az új jogszabály szerint az ellenzéknek paritásos szerep jutott a rádiót és a tévéket felügyelő kuratóriumokban.
Az új médiatörvény ugyanakkor megnyitotta az utat a kereskedelmi csatornák és rádióállomások létrehozása előtt, sőt nagyon gyorsan azok felülkerekedéséhez vezetett, legalábbis ami a nézettséget illeti. Míg a három közszolgálati tévécsatorna 1996-ban még 70 százalékosnál is nagyobb közönség-részesedést tudhatott magáénak, addig az 1998-ra 20 százalék alá zuhant.
Az első Orbán-kormány – a második médiaháború
A következő választások győztese, a Fidesz vezette új kormány 1998-ban meghirdette a “médiaegyensúly” programját, amely az előző ciklus fejleményeihez képest értelemszerűen jobbra történő elmozdulást jelentett. A kormányzat többszörös áttétellel, reklámkiadásokkal, kivásárlással, átszervezésekkel, állami támogatású lapalapítással konszolidálta a konzervatív nyomtatott sajtót, s így a párt a későbbi hatalomvesztésen túl is hasznosítható, erőteljes szócsövekhez jutott.
Az MTV kuratóriumának mandátuma 1999-ben járt le. A Horn-féle médiatörvény továbbra is egyenrangú részvételt biztosított benne az ellenzéknek, csakhogy az akkor már saját Magyar Igazság és Élet Pártjának élén, ellenzékből politizáló Csurka nem kívánt a játékszabályokhoz igazodni. A fele-fele elv alapján ellenzéknek jutó 4 kuratóriumi poszt közül a MIÉP, legkisebb parlamenti pártként is, kettőt követelt magának. Az így előálló patthelyzet lehetővé tette, hogy a Fidesz a saját 4 jelöltjével „csonka kuratóriumot” hirdessen és gyarkolatilag egypárti felügyelő testülettel irányítsa a köztévét és választhasson ott magának kormánybarát elnököt.
A Magyar Rádióban Hornék alatt is folyamatosan érezhető volt, még főszerkesztői szinten is, a jobboldali hang, ami a kormányváltás után természetesen felerősödött. Ennek ellenére onnan is távoznia kellett az egyensúlyozni próbáló korábbi elnöknek, akit egy radikális jobboldali újságírónő váltott fel.
Az 1998—2002-es időszak eredménye tehát egy intézményesen és gazdaságilag is megerősödött, a politikai jobboldalra átsúlyozott sajtó lett, mind a közmédiában, mind a kereskedelmi csatornák körében. A „második magyar médiaháborút” az első Orbán-kormány sikeresen megnyerte.
A közmédia állapota 2002-től 2010-ig
Az ezredfordulóra világossá vált, hogy az 1996-os médiatörvény tarthatatlan állapotokat eredményezett, elsősorban a közszolgálati média politikai irányításában. Az egymást követő MSZP—SZDSZ koalíciók azonban a vártnál kevesebb figyelmet fordítottak a médiaállapotokra. Többször is megpróbáltak ugyan új tervezettel előállni, 2009 végén még „nagykoalíciós” médiatörvény-alkura is történt próbálkozás, de a kétharmados többség csak nem jött össze.
A médiára nehezedő hatalmi nyomás némileg fölengedett, az állam korántsem tenyerelt rá annyira, ahogyan korábban megszokottá vált: A szocialista kormányzat első 3 évében helyén maradt a már említett radikális jobbolodali rádióelnöknő. A Duna TV élére 2005-ben is jobboldali elnököt választott a szocialista többségű parlament kuratóriuma – a mandátumok számához mérten nagy befolyással rendelkező MDF segítségével. 2009-ben viszont már – a közelgő választások miatt valószínűsödő változások anticipációjaként – érezhetővé vált a Fidesz felé való nyitás is.
A nagyobbik köztévé irányításában új patthelyzet állt elő, mivel az MTV elnöki posztjára kiírt pályázatok sokszori nekifutás ellenére két éven át sikertelenül zárultak. Végül a 2010-es országgyűlési választások előtt néhány hónappal a tájékoztatási műsorok többségében megtörtént a szinte teljes átállás az egyre biztosabb befutónak tartott párt oldalára.
Miután a 2002-es választási vereség nyomán a Fidesz létrehívta az ún. „másik nyilvánosságot”, a médiaviszonyok terén ebben a – korábbinál egyébként békésebb – időszakban is sikeres előretörést ért el: megalapozta következő választási győzelmét, illetve az új médiaszabályozás zavartalan végrehajtásának lehetőségét.
