A szarajevói főiskolán szerzett zenepedagógusi diplomát. 1962-től nyugdíjba vonulásáig, 1994-ig a bácskossuthfalvi általános iskola zenetanáraként nagy hangsúlyt fektetett az énekkar működésére, sikeres blockflöteegyüttese is volt. A helybeli Ady Endre Művelődési Egyesület tagjaként népdalkórust, citerazenekart alakított, vezetett, az egyesület elnöki tisztségét is betöltötte. Az 1983–84-ben alakult, ma is működő Ifjúsági Fúvószenekart huszonöt évig vezette.
Munkásságáért megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet, szülőfaluja elismerésben részesítette, és a topolyai község legrangosabb díját, a Pro Urbe díjat is átvehette. Legutóbbi kitüntetése, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által odaítélt Magyar Életfa díj kapcsán kértük visszaemlékezésre.
– Fiatal koromban egy-egy elismerés talán jobban ösztönzött a munkára, de anélkül is tettem volna a dolgom. Az elismerés mindenképpen szép dolog, de az életműdíj azért arra figyelmeztet, hogy elmúlt az idő – foglalta össze érzéseit a rangos elismerések kapcsán a szorgalmáról, csendes, de állhatatos és kitartó munkájáról ismert Gracza tanár úr.
Nemrégiben jelent meg a Jól égett a pipájuk című könyv, amelyben Bácskossuthfalva fúvószenekarainak nagy múltra visszatekintő történetével foglalkozik Besnyi Károly. Ha nem tévedek, Ön gyerekkorában is sokszor hallgatta a tűzoltózenekar muzsikáját.
– A kiadvány valójában a huszonöt éves Ifjúsági Fúvószenekar évfordulója alkalmából jelent meg, egy kissé megkésve, de kibővítve, az előzményeket is összegyűjtve. Édesapám is tűzoltó volt, sokáig tűzoltóparancsnok, és mint gyerek sokat ott lógtam a tűzoltóotthonban. Olyan faluünnepség nem volt, hogy az önkéntes tűzoltó-egyesület zenekara föl ne lépett volna rajta. De akkor még nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer az én tevékenységemmel hozzájárulok e szép hagyomány folytatásához. A szüleim szerettek énekelni, az édesapám tagja volt az iparos, egyházi dalárdának. Zenével éltem itthon is: másfél évig zongoraórára jártam, azután jött a továbbtanulás kérdése, és az algimnázium mellett döntöttünk. Szöllősy Vágó János kántortanító úr megengedte, hogy orgonáljak a katolikus templomban, és a plébános, az apám és a kántor úgy határoztak, hogy legjobb, ha kántortanítónak megyek, így kerültem a tanítóképzőbe. Diákkoromban klarinétom, kölcsönbe szaxofonom is volt, amatőr módon játszottam rajtuk. Az édesapám a régi Jugoszlávia hadseregében lovastüzér volt, trombitát fújt, az is volt itthon, ugyanis a tűzoltóságnál ő fújta a sorakozót.
A zene és a pedagógia átszőtte az életét. Már sokszor említettük hitvallását, de szeretném, ha még egyszer elmondaná.
– Én úgy gondolom, hogy bennünket jól kiképeztek a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképzőben, és úgy indítottak bennünket útra, hogy ha kikerülünk kisebb falvakba, ott tulajdonképpen az iskola betölti a kulturális központ szerepét is, és úgy kell tevékenykednünk, hogy az iskolában énekkart, színjátszó csoportot vezessünk. A későbbi feleségemmel együtt végeztünk a képzőben, először én Módoson és Káptalanfalván dolgoztam, aztán jött a katonaság, majd megnősültem, és Tóthfalura kerültem, ahol a feleségem, Molnár Gábor Anna már tanított. Azután, mikor hívtak a szülőfalumba, akkor végleg letelepedtünk. Zenepedagógusként nagykórust, kiskórust vezettem, ezenkívül tizennégy tagú blockflötecsoportunk volt, az Újvidéki Rádió is készített velünk felvételeket. Tizenöt évig aktív földerítő voltam, a Művelődési Egyesületben több mint harminc évig vezetőségi tag, a citeracsoportot pedig húsz évig vezettem.
Lát-e hasonló hozzáállást a jelenlegi pedagógusok között?
– Már említettem, hogy a tanítóképzőben mi olyan útravalót kaptunk, hogy mi kultúrmunkások is vagyunk, s mi ezt kötelességünknek tartottuk. Amikor kevés volt a fizetés, akkor nagyon sokan otthagyták a pedagóguspályát, de mi a felségemmel megegyeztünk, hogy a tanügyben maradunk. Ma más a helyzet, nemcsak anyagilag nincsenek értékelve úgy, ahogy kellene, hanem ma más világot élünk, bár az elhivatottság nagyon sok emberben benne van, de talán még le is néznék, aki tevékenykedne társadalmi szinten, ahogyan mi annak idején csináltuk. A pedagógusok tekintélye egészen más, mint a régi, szép időkben.
Dióhéjban hogyan lehetne összefoglalni az Ifjúsági Fúvószenekar történetét?
– Az önkéntes tűzoltó-egyesület zenekara kiöregedett, de éreztük, hogy jó lenne valahogyan ezt a szép hagyományt folytatni. Olyan gondolat támadt, hogy az iskolában próbálunk diák-fúvószenekart alapítani, Sebők János kollégámmal kezdtük, a segítséget a zentai Fábián Mihálytól kaptuk. Képviseltük a falut, az iskolánkat nagyon sok helyen, és szép eredményeket értünk el, az oklevelek most is ott vannak az iskola zenetermében. Községi versenyeken túl több ezüst diplomát szereztünk tartományi szinten, és 2000-ben elsők lettünk a köztársasági versenyen, Versecen.
Az elismerések mellett, gondolom, a sok közös élmény is összetartotta a zenekart.
– Háromszor találkoztunk hetente, a fellépések előtt még többször. Vajdaság-szerte és Magyarországon évenként 16–26 fellépésünk volt. Az együttlét nagyon jó volt, egy válogatott társasággal, jó képességű gyerekekkel dolgoztam. Nekem nem kellett sohasem fenyegetni őket, büntetni, kiabálni, amikor gyakoroltunk, akkor gyakoroltunk.
A zenéléshez hangszer is kell…
– 1983-ban faluszintű összefogásban történt a hangszerek beszerzése, majdnem egymillió dinárba kerültek. Zágrábból rendeltük, én mentem a láncgyár kisteherautójával a hangszercsomagért a félévi szünetben.
Különleges, emlékezetes fellépésre, lelket melengető együtt zenélésre emlékszik-e?
– Ilyen több volt, hiszen amikor évi koncertet adtunk az iskolában, az mindig nagy élmény volt. A legutolsó is, amikor a Művelődési Ház épületében csak szülők és nagyszülők előtt léptünk fel, de olyan sokan voltak hogy többen a folyosóról hallgattak bennünket.
Sok fiatalt „megfertőzött” a zene szeretetével. A családból továbbviszi valaki a hagyományt?
– A lányom befejezte az alapfokú zeneiskolát, a fiam zongora szakos tanár, szintén Szarajevóban járt zeneakadémiára, ott magisztrált, most Svédországban tanít zenei gimnáziumban, és rengeteget koncertezik.
Egy-egy elismerés után több interjú is készül. Van-e valami, amit elmulasztottak megkérdezni az újságírók, de szeretne elmondani?
– Hát igen. Hogy hogyan tudtam én ezt csinálni, ezt a sok nem fizetett vagy szerény honoráriummal járó feladatot elvégezni? A válaszom: azért, mert nekem nagyon jó családi hátterem volt, a szintén pedagógus feleségem, aki támogatott, ez nagyon fontos volt nekem, de a helyi közösség és az iskolában az igazgatók is mellettem álltak, és ez nagyon fontos.
