Egy héten át mindennap láthatja a magyar főváros közönsége az amerikai Pilobolus társulat Shadowland (Árnyékvilág) című előadását, amellyel a tengerentúli csoport ezekben a hónapokban Európa nagyvárosaiban turnézik. A táncszínház és az árnyjáték sajátos egyvelege egy meseszerű történetet mesél el, a lehető legegyszerűbb, legkézenfekvőbb eszközökkel. A társulat pedig meglepetést is tartogat a budapesti közönségnek…
Február 28-án érkezik a magyar fővárosba az amerikai Pilobolus társulat, amelyik Shadowland című előadásával már hónapok óta Európa nagyvárosait járja: Párizs, Berlin és Bécs után utazik Budapestre ez a szokatlan produkció, amely nagyon sajátos módon elegyíti a táncszínház és az árnyjáték elemeit. Egyes kimutatások szerint világszerte jelenleg ez a legjobb jegyeladási mutatókat elérő színházi produkció, ami már önmagában is dicséretes. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel a tengerentúli csoport egy hétig marad Budapesten: a Shadowlandet február 28-tól március 4-ig mindennap bemutatják a Kongresszusi Központban. A helyszín megjelölése pedig már csak monumentális méretei, nézőtérének nagysága miatt is fontos ebben az esetben. Európa nagyvárosaiban is hasonlóan nagy nézőtereket tölt meg a produkció, így Bécsben például a Museumsquartierben sem maradt szabad ülőhely előadásukon.
Ha megpróbáljuk megfejteni, hogy mitől válhat ennyire népszerűvé napjainkban egy színházi előadás, elsősorban az egyszerűségére kell gondolnunk: a felhasznált elemek, az árnyjátékok kellékei lenyűgöző precizitással vezetik végig a történetét, szinte kellékek nélkül elevenednek meg tájak, épületek és tárgyak, amelyek között nagyszerű táncosok keltik életre a darab szereplőit – illetve stílszerűbben szólva: a szereplők árnyait. A produkció felépítésén, összeállításán hatfős kreatív csapat dolgozott – Steven Banks, Robby Barnett (a Pilobolus egyik alapítója, társulatvezető), Renée Jaworski, Itamar Kubovy, Matt Kent és Michael Tracy –, akik között van dráma- és forgatókönyvíró, táncos és koreográfus, filozófus, s akkor még a zeneszerző David Poe és a fénymester Neil Peter Jampolis nevét nem is említettük. Hónapokig, mintegy fél évig tartó megfontolt és alapos műhelymunkával hozták létre a produkciót, amelyhez így már adott volt minden. Mi több, nagy csodának tekinthetjük, hogy ennyi nagyszerű, közismert alkotó s ennyi kiváló tehetség nem oltotta ki egymás kreativitását munka közben.
A darab főhősnője – mivel az előadás szereplői nem szólalnak meg, nevek sem hangzanak el, most nevezzük őt egyszerűen csak Mollynak, hiszen szerepét a kiváló táncosnő, Molly Gawler alakítja – talán a családi otthon, talán a nagyszülői ház padlásán, talán valahol messze az idegenben, lényegében játszadozás közben keresgél a kacatok között. Talán el is szunnyad. De akárhogy legyen is, ha elaludt, ha nem – hiszen az álom és az ébrenlét határvonalának kérdéskörét ezúttal sem érdemes különösebben feszegetni –, talál egy érdekes, izgalmasnak tűnő ruhát, amit kedve támad felpróbálni. A meseszövés szála pedig ezen a ponton megállíthatatlanul elszabadul: csodálatos kalandok várnak a kislányra, köztük veszélyesek és gyötrelmesek is, amelyekből sokszor csak hajszál híján sikerül megmenekülnie.
Molly az árnyékok földjére, Árnyékvilágba tévedt, és már az első élménye is szörnyűséges: egy hatalmas árnykéz előbb eltünteti a fejét, majd amikor újra elővarázsolja, kutyafejként helyezi vissza a kislány nyakára. Ezen a furcsa, kétdimenziós környezeten tehát kutyafejjel botorkál végig a kislány, aki csak annyit szeretne elérni, hogy visszaváltozhasson az eredeti, a hamisítatlan Mollyvá. Útközben őrült szakácsok meg akarják főzni, kutyaként kikötik csaholni egy ház elé, rabszolgát csinálnak belőle, fegyveresek vadásznak rá, egy férfi pedig, aki stopposként felveszi autójával, egyszerűen kutyalétéből eredő viselkedését nem képes elviselni… Megpróbáltatások sorát járja, mígnem találkozik a kentaurral – a kutyafejű lány és a lótestű fiú –, aki végre kedves hozzá, s ebben az elvarázsolt formájában is képes szeretni őt. Felszabadult szerelmükből pedig végül mégiscsak kibontakozik a feloldozás, a megmenekülés. Vagyis Molly ugyanott ébred, azon a padláson, amelyen talán álomba merült, talán csak a fantáziája játszadozott vele, és tréfálta meg…
Külön figyelmet érdemel még a ráadás, hiszen egy tökéletesen kidolgozott szüzsében, ekkor már játékosan és viccelődve foglalja össze ebben a társulat az előadás cselekményét, legfontosabb kulcspontjait, mintegy kivonatosan újrajátszva a darabot. A legvégére pedig még egy meglepetést is tartogatnak: mindig a vendéglátó városhoz, annak hangulatához kapcsolódva adnak elő egy rögtönzött, ám mégis alaposan előkészített etűdöt. Így történt hát, hogy Bécsben a még mindig népszerű Falco dalára, a Rock Me Amadeus című számra állították össze egy kis „helyzetgyakorlatot”, amelyben a város nevezetességeit mutatták be, mintha csak turistaként járnák végig ezeket. A repülőgép fölszáll a tengerentúlon, a John Fitzgerald Kennedy repülőtérről, s a látogató hamarosan megérkezik az osztrák főváros nemzetközi légikikötőjébe, a Schwechatra. A turista taxiba száll, és a széles sugárutakon autózva gyönyörködik a város nevezetességeiben…
Annyit már most tudunk, hogy a magyar változatban a Pilobolus társulatának tagjai árnyjátékukkal – egyebek mellett – a Hősök terét fogják megrajzolni, testükkel pedig a BUDA és PEST feliratot rakják ki a vásznon. Azt azonban a magyar szervezők egyelőre nem árulták el, milyen jellegzetesen helyi, budapesti zenét választottak erre az alkalomra.
