Szorosan egymáshoz simulva felülünk szilaj pejkómra, és úgy szállunk fel a magasba, mint ahogyan a griffmadarak puha tollaiba süppedt királykisasszonyok a mesékben! Hetedhét országon át röpülünk majd a habfehér bárányfelhők és ragyogó napsugarak között, megcsodáljuk az alattunk elnyújtózó csodálatos világot, és minden áldott este csillagporban fürösztjük meg egymás testét. Meglátod: csókjainkkal édesre varázsoljuk a fellegeket...
Kezdetben i lyen ostobaságokat mesélt nekem naphosszat – no meg éjszaka is, amikor már megengedtem neki. De hogyne engedtem volna meg, amikor olyan szépen beszélt hozzám, mint előtte még soha senki!
Úgy mutatkozott be, mint egy messzi földről érkezett költő, akinek álmában megjelent egy fehér rózsa, és azt súgta neki, hogy itt vár rá szíve választottja, aki persze én lennék. De jó volt hallgatni... Még akkor is, ha sejtettem, hogy a fele sem igaz annak, amit azzal a mézes-mázos csicsergésekre kifent szájával összehord.
De mindez semmi amellett, ahogyan szavalt! Mert ő sohasem jegyezte le verseit, fejből fújta mindet. Azt mondta, hogy a betűkbe öntött versek a költészet legfőbb csodájától: dallamosságától és ritmusától fosztatnak meg, lélekvesztettekké válnak, olyanok lesznek, akár a templom nélküli falu.
Ha hiszi, ha nem, amíg hallgattam, úgy olvadtam, mint a lángtáncoltató viasz! Lássa, mennyi minden rámragadt róla, már én is úgy beszélek, mint egy költő. Ügyesen magábahabarított az istenverte... A legnagyobb cirkuszokban lép majd fel, őt ünnepli majd a fél világ, lesz egy kis szekérkénk, amin utazunk majd, a hegyen túl egy kis házunk meg kertünk, és három angyalképű gyerekünk...
Mindez addig tartott, amíg be nem fészkelte magát a viskómba. Ameddig az erdő szélén a szabad ég alatt vagy a falu valamelyik eldugott zugában hált, addig a holdat is képes volt lebeszélni az égről, de amint megvetette magát a megboldogult anyámtól örökölt paplan alatt, a szóvirágok úgy elapadtak a száján, ahogyan a vízsugár tűnik el, ha nem nyomkodjuk a pumpa karját.
Tavasz volt, napszámba jártam, hívtam őt is, de azt mondta, inkább felül a pejkójára, és szétnéz, van-e a közelben egy cirkusztársaság, amelynek felkínálhatná nagy tudását és előadókészségét, azzal többet lehet keresni. Ráhagytam, de gyorsan rájöttem, hogy csupán a kocsmákat járja, és ha szaval is, legfeljebb garatra öntő kubikusoknak teszi azt kártyázás közben, amiből a napi betevőjét reméli. Amikor szóvá tettem neki, hogy egy napszámból nehezen fogunk kijönni, és jó lenne, ha ő is csatlakozna a bandához, sértődötten letorkolt, hogy mit képzelek én, kicsoda ő, hogy naphosszat görnyedezzen a szántóföldön, és mivel csak nem hagytam rá, elcsattant az első pofon is.
Tudom, most arra gondol, miért nem tettem ki azonnal a szűrét, amire nagyon egyszerű a válaszom: a kicsi már úton volt. Azt reméltem, hogy ha majd meglátja angyalképű gyerkőcét, akkor meglágyul a szíve, és felhagy a kicsapongó életmóddal, de a baba világrajövetele mitsem változtatott a helyzeten, sőt még jobban megnehezítette, mert állandóan azt vágta a fejemhez, hogy szándékosan ríkatom a kölköt, hogy ő ne tudjon verseket költeni...
A telet velünk töltötte, de amint kizöldellt a rét, és madárzajos lett a határ, felült a pejkójára, és elviharzott. Még egy pillantást sem vetett szerelmünk gyümölcsére, azt sem mondta, hogy befellegzett... Van annak már vagy három hete.
Ismét napszámba járok. A kicsit is viszem, lefektetem a róna szélére, olymindegy, hogy ott fekszik vagy a szobában. Még tán jobb is így, legalább teleszívja magát friss levegővel. Ha bömbölni kezd nagyon, akkor elringatom vagy megszoptatom, ezért a gazdám csak a napszám felét fizeti ki, azt mondja, hogy a fattyam – mert így hívja – feltart, hiába próbáltam már neki többször is megmagyarázni, hogy attól én még elvégzem ugyanazt a munkát, mint a többiek, közömbösen annyit mondott, hogy ha nem tetszik, felőle nyugodtan elmehetek.
Mit tehetek, örülök, hogy egyáltalán valaki foglalkoztat a csöppséggel, fizetéskiegészítőként pedig vasárnap délelőttönként kiülök ide a templom elé, hátha valaki megsegít néhány krajcárral, mert én hiszem azt, hogy vannak még jó emberek. Olyanok, mint maga... Hogy az Isten áldja meg kendet! Már a tenyeréről is látszik, hogy valódi úriember, az a sok gyűrű úgy csillog az ujján, mint a szerelmeskedő szentjánosbogarak az éjszakában. Szemet kápráztató, hófehér öltönye pedig teljesen elbűvölő...
Olyan jó, hogy vannak még jó emberek. Legalább annyira kedvesek, mint amennyire szép volt annak az istenvertének a költészete. Édesistenem... Fa leszek, ha fának vagy virága, harmat leszek, ha te napsugár... Ilyeneket búgott a fülembe, hogy elérzékenyítsen, aztán pedig felült szilaj lovára, és egyedül vágott neki a messzeségnek...
