Tornai József átveszi a Balassi Bálint-emlékkardot Buda Ferenctől, a kuratórium elnökétől
„A magyar költészetben Balassi volt az, aki megelőzve a 19. és 20. század pszichológiai kutatásait, felfedezte a lelket. A lelket olyan módon ábrázolta, amilyet a klasszikus irodalom nem ismert” – mondta el köszönőbeszédében Tornai József, a József Attila- és Arany János-díjas költő, műfordító, miután február 14-én, a budapesti Gellért Szállóban átvette az idén sorrendben tizenhatodik alkalommal odaítélt Balassi Bálint-emlékkardot. A rangos elismerés másik idei díjazottja Gabriel Zanmaku Olembe de Souza, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában, Kinshasában élő műfordító, aki a magyar irodalom több más remeke között Balassi verseit is átültette a belgakongói lingala nyelvre. A nyolcvanöt esztendős Tornai József, aki 1992 és 1995 között a Magyar Írószövetség elnöke is volt, lapunknak adott interjúban elmondta: rokonságot érez Balassi Bálint és a saját költészete között, és éppen ezért sok más díja mellett különösen fontos számára ez az elismerés.
Balassinak az emberi lélekhez való, a korban szokatlan viszonyulását emelte ki keddi köszönőbeszédében. Mit jelent ez az Ön számára?
– A legfontosabb, hogy Magyarországon az előzmények nyomán, meg a görög-latin költészet alapján, az európai klasszika hatására a lélek valamiféle egy tömbből faragott része volt az embernek, jó vagy rossz, de valamiképpen egyértelmű. Elsőként Balassi fedezi föl, hogy lényegében mennyi ellentmondás van egy ember lelkében, nemcsak a jó és a rossz, hanem a gyönyörködés és a szenvedés között, hiszen a szerelemnek és a bűnbánatnak a nagy költője ő. Ugyanezt lehet elmondani Baudelaire-ről is, aki viszont a 19. században volt a szerelemnek és a búbánatnak a nagy poétája. Vagy a 20. században Adyról, aki ugyancsak a szerelemnek és az Isten előtti meghajlásnak az óriási lírikusa. Egyébként nagyon nagy rokonságot érzek a két említett költő között is. Ahogy költőileg előrehaladtam a pályámon, annál nyilvánvalóbb lett, hogy Balassi 16. századi létére is modern költő. Petőfi vagy Arany nagyon nagy költő, de ők nem modern lírikusok, ők 19. századi realista alkotók a szó legjobb értelmében. De azt a mélybe fúrást, ami az ember rettenetes tudatalattijában megtalálható, és amit csak a 20. századi pszichológusok, Freud és Jung fedeztek föl, Balassi Bálint a maga korában már mind tudta.
Honnan szerezhetett ő ilyen ismereteket?
– Egy olyan világban élt, amelyben Magyarország teljesen szétesett, a török tökéletes uralomra tett szert, a század második felében pedig a végvári harcok is szinte végső kis összecsapásokká fajultak. Nem is tudom, hogy Balassi, aki a hazájának nagy szerelmese volt, el tudta-e képzelni, hogy Magyarország valójában a mohácsi vész után soha többé nem lesz az a hatalmas nagy birodalom, amilyen előtte volt. Mert, ugye, a mongolokat még valahogy túlélte az ország, IV. Béla rendbe hozta a királyságot, de a törököt már nem tudtuk igazán túlélni, mert utána jött a német megszállás. Nem tudni, hogy Balassi mennyire érezte meg azt a drámát, amit egy ország, egy nép szétesése, lerombolása jelent. Miközben pedig éppen elég baja volt a szerelmeivel, és a nagyon sűrű vérével is.
Mondhatjuk, hogy költészetének ezen sarokkövei állnak a legközelebb Önhöz?
– Balassinak a panteizmusa is meglepő, tehát a természetábrázolása is egyedi, s nem is csak az egészen 20. századi módon ábrázolt szerelmi konfliktusai. Mert ő tudta, hogy a szerelem egyenlő a szenvedéssel, ahogy a népdalban is megénekelték: „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem...” Ha valaki, hát ő ezt aztán pontosan tudta.
Köszönőbeszédében Ön úgy beszélt Balassiról, mint egy modern költőről, aki messze megelőzte a korát…
– Nem tudom, hogy valóban erről van-e szó. Annyi bizonyos, hogy azt az Európában már elfogadott, nagyon magas költői normát, ami az olaszoknál, franciáknál létrejött, Balassi a fantasztikus műveltségével utolérte. A legtöbb versét korabeli dallamokra írta, tehát el tudom képzelni, hogy az úgynevezett Balassi-strófa úgy alakult ki, hogy ő énekelte ezeket a szövegeket. Nyelvileg viszont ezek olyan tökéletesek, hogy csak a legnagyobb 20. századi költőinkhez hasonlíthatóak, tehát Babitshoz, Adyhoz, József Attilához, vagy a kortársaim közül Nagy Lászlóhoz. Egyébként rengeteg Balassi Bálintos vonás van Nagy László költészetében is, mert ő is olyan vitéz… Hiszen Balassiban megvolt az a vitézi tartás, hogy egyfolytában harcolt a törökök ellen, miután a szerelmi harcait is megvívta Losonczy Annával, és még vagy tíz másik nővel. Én ebben tartom őt őrületesen modernnek. Abban, hogy a szerelem érzéke csak a szerelemmel járó szenvedéssel mérhető. Ezt bizony ő fölfedezte már a 16. században. Ady persze megtette ugyanezt a 20. században. Micsoda csapdába csaltak ők engem! Magam is megszenvedtem a szerelmi konfliktusokkal járó bajokat.
A saját költészet valamilyen szinten párhuzamba tudná állítani Balassival?
– Az egyik nagy párhuzam a szerelem szemléletében van. Azzal a mafla elképzeléssel való leszámolásban, hogy a szerelem valami idillikus gyönyörűség. Nem! Nem, mert idézhetnék a saját verseimből is, de inkább talán egy népdalt kellene választani, ami gyönyörűen kifejezi azt, amit én átéltem. Kilencszer voltam véresen szerelmes, diákkoromtól kezdve a legutolsó éveimig véresen komoly szerelmi ügyeim voltak. Azt fedeztem fel Balassiban is, hogy pontosan tudta, hogy a mélylélekben a libidó, tehát a Freud-féle szexuális ösztön a költészetnek a legerősebb forrása. Gondoljunk csak arra, hogy a jellegzetesen nagy világirodalmi lírikusok, de a mi magyarjainkat is beleértve, állandóan szerelmesek voltak. Catullustól kezdve József Attiláig és Nagy Lászlóig mindenki a szerelem uralma alatt élt, mert az a legerősebb érzelem. Ugyanez vonatkozik érdekes módon a zeneszerzőkre is, mert mindkettő érzelmi műfaj. Ez az én rendkívül erős kapcsolódásom Balassi Bálinthoz. Szinte a magam verseiként olvasom ezeket a rettenetesen nagy szerelmi bánatokról szóló költeményeket, amelyeket ő persze nem slágerszöveg módjára, hanem a legmagasabb fokú líra hangján tudott megszólaltatni. Rendkívül szorosan kapcsolódom hozzá, és éppen ezért egészen különleges számomra ez az elismerés.
És ez megkülönbözteti az emlékkardot a korábban kapott díjaktól?
– Igen, mert megkaptam például az Arany János-díjat is, aki ugyancsak egy óriás, de nincs akkora történelmi háttere, mint Balassinak. A legnagyobb különbség pedig kettejük között, hogy Aranynak nincs szerelmi költészete. Valami puritán tartózkodás elzárta őt attól, hogy érzelmi életéről beszéljen. Balassi ellenben exhibicionista volt, a mindent vallásnak a költője – ahogyan azt Ady megvallotta –, és én is folyton megbotránkoztatom az olvasóimat azzal, hogy rendkívül őszintén beszélek a szexualitás dolgairól. Tehát ez a kapcsolatunk.
Ön nemcsak költő, de jeles műfordító is, ez pedig most azért érdekes, mert a Balassi Bálint-emlékkardot egy olyan afrikai fordítóval együtt kapta meg, aki épp Balassi verseit fordította lingala nyelvre.
– Gabriel Zanmaku Olembe de Souza belgakongói nyelvre fordította a magyar irodalmat, de ő valamilyen oknál fogva nem lehetett ott a Gellért szállodában megtartott ünnepségen, ezért a nevében Raymond Irambo, az Afrikai-Magyar Egyesült tagja vette át az emlékkardot. Kongó valamikor francia gyarmat volt, ezért a többség ezt a nyelvet beszéli, de az elmúlt évtizedekben – ahogy mindenhol máshol is –, eléggé elterjedt az angol is. Irambo úrral tehát angolul beszélgettünk, mert én viszont jobban tudok angolul, mint franciául, és mondtam neki, hogy gondolja el: Európában a magyar az egyetlen, amelyik nem európai nyelv. Nagyon meglepődött ezen, hiszen Afrikában természetesen mindenki azt hiszi, hogy Európában angolul vagy franciául, esetleg valamilyen más neolatin vagy szláv nyelven beszélnek az emberek. Elmondtam, hogy a miénk egy teljesen egyedülálló ázsiai nyelv, és ebből aztán rengeteg bajunk is van, mert a költészetünket nem lehet lefordítni a nyugati nyelvekre.
Viszont Ön például újrafordította Baudelaire verseit…
– György Oszkár, a Nyugat költője, a századfordulón elsőként próbálkozott Baudelaire-fordításokkal, aztán pedig megjelent a nagy klasszikus kiadás, amit diákkoromban én is ismertem: Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, s a Babits-féle csodálatos nagy művészet. Baudelaire-nek, a 19. század legnagyobb francia költőjének – aki egyben az első modern lírikus is volt – a teljes művét idetették magyarul. Amikor én odáig jutottam, hogy stílusosan a Szajna partján megvettem a francia Baudelaire-t, és aztán itthon vakmerő módon, a fejemben a gyönyörű magyar fordításokkal, elkezdtem dolgozni a verseken, az volt az óriási meglepetésem, hogy a szerző sokkal filozofikusabb alkat, mint ahogyan az a magyarban megjelent. És ez adott nekem lehetőséget arra, hogy egy merőben új Baudelaire-t hozzak létre. Sőt, a kötetből egy második kiadás is megjelent, mert utóbb még javítottam, tökéletesítettem a formát.
Mennyiben lehetett még újat hozzátenni a korábbról is ismert Baudelaire-versekhez?
– Ez a Baudelaire, ahogy néhány irodalomtörténész, aki esszét is írt róla – ugyanis elég nagy volt a kritikai figyelem – megállapította, pontosabb és kifejezőbb is. Ez nem az én érdemem, pontosabban nemcsak az enyém: a század első, tízes és húszas évtizedeihez képest a magyar költészet óriási fejlődésen ment át. Közben jelent meg Weöres Sándor, Pilinszky János – a világ egyik legnagyobb költője –, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kálnoky László. Egy olyan költői nyelv jött létre, ami a század elején még nem létezett, és én már abban a helyzetben voltam, hogy ezt ismertem. A magam verseiben is rengeteget tanultam ezektől a költőktől, s persze, hozzátettem a magamét; de az kétségtelen, hogy a Baudelaire-fordításaimat annak köszönhetem, hogy az általános magyar költői, lírai nyelv rengeteget változott és fejlődött. Olyan finomságokra, amelyekre a századfordulón, vagy a huszadik század elején még nem voltak megfelelő formulák, nekem már rendelkezésemre álltak a megoldások. Mondok egy példát: Baudelaire, ahogy egyik méltatója mondja róla, a lelkifurdalás költője. Ő valahol a bűnnek és a kereszténységnek a határán mozgott. A lelkiismeret-furdalást franciául úgy mondják: remords. Ezt a mi nagy költőink – Babits, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád – ezt a remords-t következetesen búnak fordítják. Hatvanöt versből áll a Baudelaire-életmű, és kivétel nélkül mindegyikben előfordul a lelkiismeret-furdalás szó, és ezek a költők következetesen búnak fordítják. Ez föloldhatatlan és elfogadhatatlan különbség.
Miért fordították búnak, ha egészen más jelentése van?
– Az az érzésem, hogy a századelő költői fölfogásában volt valami szecessziós hatás. Tehát ők a lelkifurdalást túlságosan tudományosnak, vagy a pszichológia kifejezésének tartották, és a bú meg olyan költőien, csodálatosan hangzik. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy három szótagot lehet nyerni vele.
Az időmértékes verselésnél mindig fontos, hogy szótagokat tudjon nyerni a szerző vagy a fordító…
– Mindig, de ez sem egyértelműen így törvényszerű. Én ugyanis korábban főleg angolból és franciából fordítottam, és kiderült számomra, hogy a magyar nyelv sűrűbb, tehát rövidebb kifejezésekkel él, mint a francia. Tehát semmit sem kellett föláldoznom a szövegből, mert a francia kicsit bőbeszédűbb, mint a magyar, mi tömörebbek vagyunk. Igenis belefért a lelkifurdalás, egyszerűen csak másként kellett gondolkodni. Baudelaire-t nem emocionális jelenségnek kellett elképzelni, mint ahogyan azt Babitsék tették, hanem nagy filozofikus költőnek, nagy etikus költőnek, aki rengeteget szenvedett attól – és ebben van például a kapcsolat Balassival –, hogy tudta, mi az emberi bűn, és azt is tudta, hogy mi az emberben a tökéletesség iránti vágy. Balassiban és Baudelaire-ben, vagy például Adyban is együtt van a deviancia és a tökéletség iránti vágy. Hát nem fantasztikus?! Ezt nem szabad megkerülni gyönyörű lírai micsodákkal. Korábban pedig csodálatos költői virágokat rajzoltak a közvetlen fogalmi meghatározás helyett. Ez volt az, ami engem arra biztatott, hogy újrafordítsam Baudelaire-t.
