A természetben, amely körülvesz bennünket, minden ősibb az embernél, röpke földi létezése óta az ember mégsem arra törekedett, hogy megtanuljon az őt körülvevő természettel együtt élni, hanem sokkal inkább javainak kizsákmányolása foglalkoztatta, ami az örökös körforgásban végül az ember pusztulásához vezethet. A globális felmelegedés, az üvegházhatás, a jégkorszak közeli beköszöntésének valós lehetősége, az egyre gyakoribb elemi csapások: földrengések, vulkánkitörések és szélsőséges időjárási viszonyok mind azt a nézetet támasztják alá, hogy a természet lassan fellázad ellenünk. A fejlett világ lakosai körében egyre jelentősebb méreteket öltő környezettudatos viselkedés kevés a világ fejletlenebb részének piszkos iparával, a Földlakók energiaigényével, a mágnások pénzéhségével és lelkiismeretlenségével, valamint a ledobott bombák, kilőtt rakéták és az óceánokat szennyező olajfoltok káros hatásával szemben.
A tudományosan megalapozott baljós előrejelzések és a bolygónk megmentése érdekében tett intézkedések ismeretében kiűzetésünk a Paradicsomból reális jövőképpé válik, ami igazolja az apokaliptikus művek létrejöttét. A tudományos-fantasztikus alkotókat mindig foglalkoztatta a Föld pusztulásának lehetősége. A műfaj aranykorában leginkább a politikailag kétpólusúra oszlott világ hidegháborús árnyékában lappangó nukleáris veszély táplálta ezt a félelmet. Az aktuális ökológiai helyzet tükrében a mai apokaliptikus művek mozgatórugója többnyire valamilyen természeti katasztrófa, aminek valahányan potenciális áldozatai vagyunk. Az elemi erőnek való tehetetlen kiszolgáltatottságában a ma emberét olykor elfogja a rettegés, hogy a körülöttünk lévő szépből bármelyik pillanatban örökre megszűnhet valami, amit soha többé nem lehet majd helyrehozni.
Cormac McCarthy Az út című regényében ezt a helyrehozhatatlan állapotot ábrázolja, a megmaradt világ lehetséges szeletkéjét tárva elénk. A remény fenntartása érdekében nem menekül el idegen bolygókra, nem festi meg egyéni idillikus Paradicsomát, hanem marad a Földön, és hősein keresztül azt üzeni, hogy „amikor olyan világokról álmodsz amelyek soha nem léteztek vagy soha nem fognak létezni és boldognak érzed magad akkor feladtad”. Vizionált világában a katasztrófa már lejátszódott, a Föld és a megmaradt emberek számára pedig egy új korszak kezdődött el. Ebben az elképzelhető közeljövőben indulnak útra apa és kisfia délnek, egy bevásárlókocsit tolva maguk előtt, vállalva a hosszú út fáradalmait, a napi betevő falat biztosításának kockázatát és a különféle útonállók részéről rájuk leselkedő veszélyt, mert ott, ahol vannak, nem élnének túl még egy telet.
A szerző nem részletezi a haldokló világ állapotának kiváltó okát, jelenlegi kinézetéről is jobbára az emberpár vándorlásának leírására vonatkozó elejtett mondatokból szerezhetünk tudomást. Az úton, amelyen apa és fia elhaladnak, „ágaiktól fosztott elszenesedett fatörzsek sorakoztak minden irányban”, „mumifikálódott holttestek hevertek szanaszét”, „elszenesedett fatuskók hevertek a megolvadt aszfaltba ragadva és a csontok mellett”, „az utat több hüvelyk vastag hamuréteg borította”, „a vízlevezető csatornákban szürke iszap” volt, s mindenfelé „a megfeketedett meddő pusztaság” vette őket körül, amelyben „a hajdan volt világ hamvait hordja ide-oda az ürességben a zord és változékony szél”, miközben „a száműzött nap úgy kering a föld körül mint egy gyászoló anya lámpással a kezében”.
A szerző a katasztrófa nyomainak ecseteléséhez hasonló sivársággal rajzolja meg a kor emberét, a kettő közötti valószínű összefüggéseket sugallva mindeközben. Anyabolygónk törékenységének és mulandóságának ábrázolásával párhuzamosan tárul fel az olvasó előtt az emberi faj erkölcsi mélyrepülése. A puszta fennmaradás érdekében az emberiség megmaradt tagjai kommunákba csoportosultak, menekültekre, hadizsákmányra és rabszolgákra vadászva. Egy letűnt világ bőségét gyorsan felélő faj egymás öldösésébe kezdett, „a világot nemsokára jórészt olyan emberek lakták akik a szemed láttára falták fel gyermekeidet a városok a romok közt kószáló és a kőtörmelékből előmászó koromtól szurtos fehéren világító fogú és szemű martalócoktól hemzsegtek akik ismeretlen eredetű elszenesedett élelemmel telipakolt bádogedényeket hurcoltak nejlonzacskóikban mintha csak a pokol éléskamráiba jártak volna vásárolni”.
A destruktív hajlamok előtérbe kerülése mellett a kor emberének másik jellemző vonása a totális közöny, ami a regényben az évek óta egymagában kószáló aggastyán képében ölt testet. A vénember szavai szerint ő világéletében meg volt győződve arról, hogy a jelenlegi állapot be fog következni, mégsem próbált felkészülni rá, mert nem hitt a holnapban. Mint mondja, nem akar meghalni, de nem bánná, ha már halott lenne. Szerinte „mi egy nem létező Isten prófétái vagyunk”. A posztapokaliptikus kor emberi csökevényeinek romboló és közömbös magatartását akár példázatként is olvashatjuk. Amennyiben cselekedeteiket mai viszonylatokba helyezzük, önző habitusuk híven szimbolizálja a ma emberének érdektelen hozzáállását környezetéhez és felebarátaihoz.
A rémlátomásos kor részvétlenségének és lelki ürességének komor megjelenítését ellensúlyozza a regényben az apa és a fiú viszonya és küzdelme, amit a magától értetődő jóság hat át. Egymással való gyengéd törődésükben minden pillanatban a létezés értelmébe vetett hitet, egy szebb világ lehetséges eljövetelének reményét és a felebaráti szeretetet megelevenítő Istent idézik. Hármójuk összetartozását nyomatékosítja a férfi meggyőződése, hogy „a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg”. A férfi és a fiú kapcsolatában az emberek közötti szolidaritás nemessége és az egymásra utaltság szükségszerűsége érhető tetten, az, amit a modern kor követelményeinek számlájára írva, nap mint nap szem elől tévesztünk.
A regény felépítését képező sivár megfogalmazások, sajátos ritmust diktáló, rövid lírai futamok – az író egyik méltatója szerint: „vesszőtlen konvojok” –, valamint az apa és fia közt folytatott, végletesen egyszerű, megható párbeszédek egy különös, egyszerre lidérces és meditatív hangulatot kölcsönöznek a műnek. A nyomasztó légkör hiteles érzékeltetésével az olvasó képzeletében sokszor egyenes út nyílik a mi világunk és a regénybeli világ között, és az olvasóban nem egyszer ugyanaz a gondolat merül fel, mint a hősben, hogy „ha elég sokáig élne a világ végül teljesen megsemmisülne”. Ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása esetén a magát fenségesnek és megismételhetetlennek tartó emberiségről legfeljebb egy lábjegyzet marad majd fenn a világegyetem történetéről szóló képzelt könyvben: „Az utolsó példány magával viszi az egész fajt. Lekapcsolja a villanyt és kész. Nézz körül. Az örökkévalóság hosszú idő. De a fiú tudta amit a férfi. Hogy az örökkévalóságnak semmi köze az időhöz.” Az irodalmi eszköztár magával ragadó használatával Cormac McCarthy vészterhes jövőképet felvillantó művében arra figyelmeztet, hogy mi mindent veszíthetünk el, amennyiben sürgősen nem változtatunk életvitelünkön, mert ha nem teszünk ellene valamit, akkor a fogyasztói társadalom lassan elfogyasztja önmagát – és üresen gurul majd végig az úton a bevásárlókocsi.
