Hírekben, hírmagyarázatokban, újságcikkekben fel-felbukkan a régiesnek vagy népiesnek számító szegényház főnév, de átvitt értelemben, mintegy metaforaként: Tudásalapú növekedés, vagy szegényház? – Koszovó, a balkáni szegényház – Kollégium vagy szegényház? – Ezek szerint nem szegényház az NB1! – Nyelvi szegényház. Tudunk-e még magyarul? – Két gyöngyszemet tartogattam e hevenyészett nyelvi szegényház leleményeinek végére. – Lássuk be – tisztelet a kivételnek –, a magyar produkciók többsége vizuális szegényház.
Azt, amit a szegényház eredetileg jelöl, ma már másképpen nevezzük meg, leginkább az idősek otthona szókapcsolattal. Korábban mondták még aggok házának, illetve szociálisotthonnak is. Ma már inkább az a mozzanat kerül előtérbe, hogy valaki életkoránál és egészségi állapotánál fogva szorul gondozásra, nem pedig rossz anyagi helyzete miatt.
A szegényházak olyan karitatív célú intézmények voltak a XIX. században, amelyeket részint az állam és a politikai községek, részint pedig a jótékonysági szervezetek, illetve jótékonykodó magánszemélyek állítanak fel, hogy bennük a szegények teljes ellátást és ápolást találjanak. A legtöbb szegényház gondoskodott arról, hogy lakói tehetségük szerint valamely gazdasági foglalkozást űzzenek, és ezzel járuljanak hozzá az intézmény fenntartásához. A szegénységnek mint állapotnak az enyhítésére különféle egyéb karitatív intézmények is szolgáltak, céljuk részint a szegények ápolása, részint pedig segélyezésük volt. A gyermekek számára lelencházak, árvaházak, gyermekmenedékhelyek, ingyen ellátást nyújtó konviktusok stb., a felnőttek számára pedig ingyen kórházak, szegényintézetek, rabsegélyző egyesületek, melegedő szobák, népkonyhák, ingyen fürdők, ingyen orvosi és jogi segélyt nyújtó egyesületek stb. működtek.
A középkor némely karitatív intézményében a szociális és az egészségügyi funkció nem volt különválasztva, mint például a család nélkül maradt szegények, elaggottak gyámolítását szolgáló kolostori ispotályokban. A bennük ápoltak a szerzetesekéhez hasonló szabályok szerint éltek, és jótevőik lelki üdvéért imádkoztak. A városoknak is gondoskodniuk kellett a munkaerejüket vesztett rokkantakról, támasz nélkül maradt öregekről, szegényekről. Ezért az egyházi kezelésben lévő ispotályokat saját szolgálatukba állították. Az ispotályok polgári kezelésbe kerülésével a szegénygondozásban fordulat állt be, inkább a terápia kapott nagyobb súlyt, és a gondoskodás csak a városbeliekre korlátozódott.
