Gábor Zoltán: A lendvai vár
RÉGI EMLÉKEIT rakosgatná az ember, a korábbi látogatások még megidézhető homály-képeit, erre azonban most semmi remény; a zentai származású Csík Gyula harminckét éves Ladájával robogunk Ljubljanán át, a magyar nagykövetség épülete felé, amely első fellépésünk színhelye. A korhadozó, bizonytalan állapotban lévő jármű egyelőre még egyben, havas eső csapódik rá, Gyula belül is rendületlenül törölgeti a folyamatosan bepárásodó ablakot. Közben az utcákat, az épületeket figyelem; nos, a 270ezer lakosú városból hiányzik minden hivalkodó fényűzés, inkább mintha Pest IX. kerületére hasonlítana, helyenként az újvidéki Limán peremrészére, másutt meg éppenséggel Szabadka kertvárosára.
A terem megtelt, a hangulat pedig szinte otthonias, hiszen a szlovén fővárosban élő mintegy háromszáz magyar közül sokan vajdasági származásúak. Mivel többnyire ők töltik meg a széksorokat (Ürményházát például ketten is képviselik, Nagy Zsuzsa és Soós Klára), a beszélgetés fonala is mindenekelőtt az itteni történésekre összpontosul. Amúgy: meglehetősen jól tájékozottak, minden fontosabb eseményről tudnak.
Az est után: török étterem. A falakon turbánok, fezek, szivárvány-sálak, kardok, tőrök, réztárgyak, szőnyegek. Dervistánc, hastánc. Így el is feledjük, hogy a városban két – egymással nem igazán rokoni kapcsolatokat tartó – magyar művelődési egyesület létezik. Avagy: még inkább otthon érezzük magunkat…
MÁSNAP MARIBOR az úti célpont, a Bölcsészettudományi Kar magyar tanszéke. Elöljáróban egy éppen aktuális évfordulót kell említenünk: kereken ötven esztendeje vezették be a Muravidéken a kétnyelvű oktatást. Ennek hullámai máig nem csillapodnak, beszélgetőtársaink, meg a különféle felmérések szerint is az anyanyelvhasználat folyamatos leépülése jelentősen kihatott az asszimilációra, az identitásvesztésre, s ez vezetett végeredményben a magyarság létszámának drasztikus csökkenéséhez. Az egyes tanulmányokból továbbá az olvasható ki, hogy nemzettudatát jószerével (és igen szívósan) már csak a hatvan éven felüli korcsoport őrzi, a középgeneráció esetében a beolvadás viszont szinte megállíthatatlan. Ugyanakkor, némi meglepetésre, éppen a legfiatalabbak egy rétegében jelentkezik ismét kitapintható igényként a magyar kultúra és hagyomány ápolása. Az idestova harmincesztendős maribori magyar tanszék (a kezdetekben lektorátusként működött) volt az a reménysugár, amely majd az adott feltételekhez igazodva megfelelő kádereket képez, és kiküszöböli a rajtnál jelentkező hiányosságokat. Megannyi ok miatt azonban ez még mindig várat magára, avagy: a muravidéki magyar értelmiség nem fogalmazta meg markánsabban a tanszék (sajátos) működési koncepcióját. Képzett személyekben pedig nem bővelkedve az oktatást többnyire a Magyarországról verbuvált professzoroknak engedték át, akik a szlovén nyelv, valamint a helyi specifikumok ismeretének hiányában e gondot természetszerűleg nem oldhatták meg.
Az egyetemen meleg-baráti fogadtatás, érezhetően „készültek belőlünk”. A derűs, napfényes, könyvekkel telezsúfolt nagyteremben az évfolyamokról mintegy húsz diák várakozik ránk: érdeklődő, kíváncsi tekintetek. Beszédes István a zentai székhelyű zEtna internetes folyóirat és könyvkiadó tíz esztendejét ismerteti, majd Danyi Zoltán következik, aztán Verebes Ernő, végül én. A téma értelemszerűen az irodalom, a lehetséges kötődések (korokhoz és szerzőkhöz), meg természetesen az egyéni tervek. Közben értesülünk arról is, hogy ezúttal – minden előzetes várakozást felülmúlóan – kilencen jelentkeztek a tanszék első évfolyamára. Ez valahogyan mégis biztató számadat…
KEPE LILI, a szlovéniai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) vezetője az autóban mondja el, hogy a kétszázezer lakosú Maribor (az ország második legnagyobb városa) vezető egyetemi központtá nőtte ki magát. Ljubljanától pedig abban különbözik, hogy míg ott az egyetemek „szétdobálva”, addig Mariborban a tanintézmények egy helyen vannak, a diákok tehát külön városrészt „birtokolnak”, ahol megtalálható minden, ami számukra fontos.
Gépkocsink áthalad a városon: nem palástolható, hogy egykoron főleg németek lakták. Utcái, terei, épületei engem kísértetiesen a Felvidék keleti részén fekvő Bártfára emlékeztetnek – a hasonlóság szinte döbbenetes. Német egyébként alig maradt itt mutatóban, nemzetiségként nem is tartják őket számon, klubjuk azonban működik.
LENDVA: a hegyről lefutó szőlőskertek, a vár, a Makovecz tervezte színház, a zegzugos utcácskák. 4500 lakosa közül mintegy 20 százaléknyi a magyar, akik a honfoglalás kora óta élnek itt egyfolytában, nyelvük ezért kissé archaikus. A mentalitásuk – úgy mondják, akik képesek az összehasonlításra – valamivel zártabb, mint a vajdaságiaké, lassabban nyílnak meg (bár ezt nem tapasztaltuk). A kisváros voltaképpen a bő hatezres magyarság központja, ötven kilométeres körzetben egyfajta kapocs a mintegy harminc kisebb-nagyobb települést illetően (Alsólakos, Göntérháza, Hosszúfalu, Hídvég, Pince, Radamos stb.).
Cuk Éviék remekül átalakított parasztházában szállásolnak el bennünket, a hegytetőn. Mint megtudjuk, szilveszterkor innen egyaránt látható az itteni, a magyarországi meg a horvátországi tűzijáték is. (Lendva öt kilométerre a magyar határtól – nem is érzékeltük, azon mikor suhantunk át: a szabadság furcsán kellemes pillanata.) A Cuk család tagjai (fiatalok és idősebbek összetartásával) egyébként már a vállalkozó szellemet reprezentálják: a szomszéd faluban lovat, szarvasmarhát tartanak, maguk füstölik a húst, készítik a tölteléket, tökmagolajat sajtolnak, a polcokon dunsztosüvegekben a savanyúságok, befőttek. A hegytetőn pedig vendégfogadóként a borház.
Apropó: bor. Nos, úgy mondják, nem is igazi lendvai az, akinek nincs szőlője meg borospincéje. De azt is állítják: az okos lendvai csak vásárolja a bort. Akár így, akár úgy, ezek a borok valóban rendkívüli zamatúak.
Az éppen tizenhárom esztendeje elhunyt Gálics Istvánt, a nemzetközi hírű lendvai grafikusművészt annak idején rendre felkeresték a Vajdaságból érkezők. A vendéglátást bátyja, Tamás „örökölte”, az ő borpincéjébe ereszkedünk alá, figyelve az intő szóra: „Három dologra kell vigyázni, a macskára, a pókhálóra – és a borra!” Ízlelgetjük a hordókból elővarázsolt nedűt, közben már megfogalmazódik Gálics úr részéről a következő hármas sorrend: „Előbb igyunk, majd eszünk, hogy aztán gondolkodhassunk.” A pikáns gulyást követően, talán mondanom sem kell, szürkületig tart a beszélgetés.
Visszatérve a városba a szűk központban még megtekintjük a Gálics-házat, a grafikus munkáit, gyűjteményeit, a hozzá fűződő tárgyakat. Kinn, a falon márványtábla őrzi emlékét. Aztán – jóval odébb – még egy emléktábla, a Hadrovics Lászlóé. Mert szintén Lendva szülötte a számunkra is jól ismert nyelvész, filológus, a magyar–délszláv szellemi kapcsolatok ápolója, a mindannyiunk által használt szerb–magyar kisszótár elkészítője. A felirat által tudatosodik az évforduló is, hiszen Hadrovics kereken száz esztendeje született (egészen pontosan: 1910. június 27-én).
ESTE FELLÉPÉS a Bánffy Központban. A közönség soraiban ismét egy zentai, Hagymás István pszichiáter, aki huszonöt esztendeje él Lendván (másnap kedves feleségével együtt otthonukban is vendégül látnak bennünket). Ő mondja: a Mura folyó helyettesítené a Tiszát, bár ez nem az igazi, így most „a Murával csalja a Tiszát”.
Az irodalmi rendezvényt Kepe Lili konferálja be, a két moderátor ismét a két költő és újságíró, Bence Lajos meg Halász Albert, és csatlakozik hozzájuk az írónő-könyvtárosnő Zágorec-Csuka Judit is. (Együtt tehát az a négyes, amely az MNMI és a Muratáj c. folyóirat képviseletében december folyamán több vajdasági városban is bemutatkozott, a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel való együttműködés keretében – a zEtna írói most ezt a látogatást viszonozták.)
Az est a fájdalom hangján indul, egy – a nyomdából éppen kikerült – könyv bemutatójával: a minap temették a másik nagy képzőművészüket, a 87 éves korában elhunyt Gábor Zoltánt, aki nem érhette meg Keserédes emlékek című, a pályájára visszapillantó prózai kötetének megjelenését.
Műveinkből Gal Desire, másodikos középiskolás lány olvas fel, meglepően szép gondolati tagoltsággal. A beszélgetésbe aztán bekapcsolódik Göncz László, a szlovéniai magyarok parlamenti képviselője, számos tanulmány szerzője, majd mások is. Sorjáznak a felvetések a könyvkiadás helyzetéről, irodalom és közönség kapcsolatáról, a megírásra váró témákról.
És az együttműködés további lehetőségeiről. De erről már – záróakkordként – Bence Lajos barátunk borpincéjében. Mert mégis ezek a legfontosabbak: a közös dolgaink. Azok száma pedig, remélhetően, csak gyarapszik majd.
Gábor Zoltán: Városrészlet
Dervistánc
Verebes Ernő saját művét hallgatja a „beöltözött” Csík Gyula tolmácsolásában
