Ha elszenderedem, ki fogok hűlni – gondolta Katarina Alekszandrovna mozgásképtelenné vált járművének volánjánál. A rádió legutóbb mínusz harminchárom fokot jelzett, további hőmérsékletcsökkenést helyezve kilátásba. Katya már órák óta hasztalan próbálkozott beindítani a semmi közepén lecövekelt autóját.
A gondolattól kissé megrázkódott, megdörzsölte a szemét, és turkálni kezdett a hátsó ülésre dobált ruhaneműk, régi szaklapok és különféle kacatok között. Levetette műszőrme kabátját, és vékony selyemingére húzta eddig kimondottan csak munka közben viselt gyapjúpulóverét. Állatorvosként dolgozott ezen az elhagyatott vidéken, és gyakran lehetetlen időben hívták ki különféle farmokra megvizsgálni egy bárányt vagy segíteni egy tehénnek világra elleni kisborjait. Most nem hivatalos úton, hanem a lakásától negyven kilométernyi távolságra levő kisvárosi amatőr színtársulat legújabb előadásának a bemutatóján járt. Mekkora szerencse, hogy elfelejtettem bedobni a mosógépbe – futott végig az agyán, miközben megigazította magán a pulcsit. Orvosként tudta, hogy szív- és érrendszeri betegsége miatt nagy veszélybe került, és azzal is tisztában volt, hogy a gépjármű elhagyásával még jobban kiszolgáltatja magát a dermesztő hidegnek, de úgy vélte, hogy a folyamatos mozgással serkenteni tudja vérkeringését, arról nem is beszélve, hogy csak idő kérdése volt, mikor hűl le a lerobbant kocsiban is elviselhetetlenségig a levegő. A gyapjúpulóverre felhúzta vissza kabátját, majd sapkát, kesztyűt, sálat rántott magára. Óvatosan kinyitotta a nyikorgó kocsiajtót, kilépett a hidegbe, és megborzongott. Úgy érezte, hogy a könyörtelen, száraz, északi szél keresztülfúj csontjai és zsigerei között. Dühösen belerúgott az első kerékbe, mintha az tehetne a szerencsétlenségéről, majd bekapcsolta zseblámpáját, és az egyik kabátgombjára akasztotta, hogy láthatóvá váljék, ha valaki esetleg arra jár. Felváltva egy helyben toporgott, és le-fel járkált. Néhány perccel múlt tíz…
A hajnali órákban megállt előtte egy taxi. A vezető félig lehúzta az ablaküveget, és illedelmesen megkérdezte:
– A kisasszony hová szeretné, hogy elvigyem?
Katya nem válaszolt azonnal. Egész testében reszketett, a fogai vacogtak. Odatántorgott az autóig, és az ismeretlen férfi segítségével helyet foglalt a hátsó ülésen.
– A tengerre, kérem… – bökte ki halkan.
Mindig is a tengerre vágyott. Szegény munkáscsaládból származott. Édesapja gyári szalagmunkás volt, édesanyja pedig bejáró mosónőként dolgozott. A pénz, amit ketten megkerestek, szűkös életkörülmények között is alig volt elegendő a lány és három öccse felneveléséhez. Amikor eredményeivel kiérdemelte az ösztöndíjat a szülőfalujához közeli egyetemre, Katya igyekezett minél hamarabb befejezni tanulmányait. Nem sok ideje maradt másra. Öt év szüntelen könyvbúvárkodás után az évfolyam tanulójaként szerezte meg a diplomát, mégis csak ebben a kietlen északi pusztaságban kapott munkát. De nem volt más választása, örült, hogy egyáltalán állást biztosítottak neki. Azóta már idestova eltelt három esztendő. Lassacskán megszokta az itteni életkörülményeket, és megismerte a környékbeliek mentalitását, a többségüket kölcsönösen meg is kedvelte. Bár hiányzott neki az egyetemi évek alatt megszokott mozgalmas kulturális élet, és hosszú, álmatlan éjszakákon olykor egy férfiról ábrándozott, aki gyógyírt jelenthetne magányára, összességében véve elégedettnek mondhatta magát. Amellett, hogy betegeskedő szüleinek minden hónapban némi pénzt tudott küldeni, az eltelt három év alatt sikerült megtakarítania egy kisebb összeget, amit egy szerény tengerparti nyaralásra szándékozott fordítani.
Az autó száguldott. Katarina Alekszandrovna dideregve arra gondolt, hogy a szomorúsággal ellentétben, amely rendszerint látványosan tör rá az életünkre, a boldogság általában észrevétlenül oson be mindennapjainkba, úgy, hogy mire tudomást vennénk jelenlétéről, már közönségesnek érezzük, s legfeljebb közvetetten, az elmúltából fakadó szomorúsággal tudjuk felmérni jelentőségét. Bármennyit is ábrándozott korábban róla, a boldogság mindig felkészületlenül éri az embert… Nem hitt a természetfelettiben, emiatt nem vette észre a fizikai törvényeket meghazudtoló sebességet, ábrándjaiból akkor eszmélt föl, amikor a jármű hirtelen megállt, és a taxis halkan azt mondta:
– Megérkeztünk.
Katya kimeresztette kialvatlanságtól duzzadt szemét, és kinézett az ablakon. Halványkék színű tenger tárult fel előtte, apró hullámai lágyan mosták a közeli szirtet és a hosszan elterülő homokos strandot, amelyet napfényben úszó pálmafák szegélyeztek. Minden pontosan úgy festett, mint vágyálmaiban. Pirospozsgás arcára a megelégedés lusta mosolya ült ki, ámulatában még a szó is megakadt a torkán. Kabátzsebébe nyúlt, pénztárcáját kereste, és csak akkor vette észre, hogy sietségében nem vette magához.
– Uram… – hebegte –, elnézését kérem, de most nem tudom kifizetni a szolgáltatását, mivel a táskámban felejtettem a pénzemet, az pedig az autómban maradt…
– Egy cseppet se eméssze emiatt magát, kisasszony – mondta a taxis. – Engem boldogsággal tölt el, ha látom, hogy sikerült valakinek örömet szereznem…
Katya nem tudta, mit is kellene mondania. Köszönésképpen szégyenlősen bólintott egyet, és kikecmergett a kocsiból. A forró levegő és a lengedező szellő hatására felengedtek meggémberedett végtagjai, és bizonytalan léptekkel a halkan morajló víztömeg felé vette az irányt. Minél közelebb ért hozzá, izgatottsága nőttön-nőtt, egyre szaporábban szedte lábait, közben vetkőzni kezdett. Egyenként dobálta le magáról a sok felesleges téli holmit. A talpát perzselő forró homokstrandra érve már csak alsónemű maradt rajta. Futás közben kikapcsolta és engedte lecsúszni melltartóját, majd mielőtt még a habok közé vetette volna magát, egy laza mozdulattal a bugyiját is lerántotta magáról. Anyaszült meztelenül merült el az áttetsző vízben. Hosszan úszott befelé a nyílt tenger irányába, karjaival félkörökben szelte a vizet, lábai pedig apró bugyborékokat hagytak maguk mögött. Megrázta csapzott haját, mosolyogva felpillantott a tűző Napra, majd egy sellőre jellemző kecsességgel hirtelen lebukott a mélybe…
Egy környékbeli állattenyésztő talált rá, összekuporodva feküdt autója hátsó ülésén. Első pillantásra egy kalandra vágyó városi nőcskét vélt felfedezni benne, csak miután kiemelte a befagyott járműből, és jobban szemügyre vette, akkor ismerte fel a mindig szívélyes, fiatal állatorvosnőt. A halál dere szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatta a lányt. Ahogyan a férfi téli estéken, kártyázás és poharazgatás közben, gyakran mondogatta barátainak: mosolyára fagyasztotta az arcát.
